Hankiss Elemér

Lenyűgöző annak az igyekezetnek és elszántságnak a látványa, amellyel az emberek az íratlan és írott történelem kezdetei óta körülvették és körülveszik magukat nemcsak barlangjaik, házaik és városaik falaival, nemcsak katedrálisaikkal és sportcsarnokaikkal, hanem mítoszok és vallások, filozófiák és tudományok, eszmék és illúziók, képzetek és műalkotások szimbolikus szférájával is.

Az embereknek szükségük volt a biztonságra, és megteremtették vagy felfedezték az angyalok világát, amely azután védőszféraként vette körül őket egy idegen világban.

Nem tudjuk, kik vagyunk, nem tudjuk, honnan jövünk, nem tudjuk, hova megyünk; nem tudjuk, hogy végső fokon milyen erők mozgatják az univerzumot és az életet; nem tudjuk, hogy miért kell szenvednünk, és miért kell meghalnunk; nem tudjuk, hogy mi életünk értelme és célja; és így tovább. Az ezekre a kérdésekre adott válaszokat és a velük kapcsolatos feltételezéseket és elméleteket nem lehet bizonyítani, sem cáfolni. Nem tudjuk bizonyítani vagy cáfolni Isten létét; nem tudjuk bizonyítani vagy cáfolni, hogy van-e élet a halál után; nem tudjuk bizonyítani vagy cáfolni, hogy van-e vagy nincs célja, értelme az univerzumnak és az életnek; nem tudjuk, hogy szabadok vagyunk-e, hogy szabadon tudunk-e dönteni önmagunk sorsáról; nem tudjuk, hogy vajon működik-e vagy sem valamilyen morális princípium az univerzumban.

A nyelv és a nyelvi játékok, az újabb és újabb eszmehálók kivetése egy örökké változó és illékony valóságra, igen, mindez hatalmas eszköz és lehetőség arra, hogy megküzdjünk az idegen világ erőivel és a szívünkben lévő félelmekkel.

A szent nem létezik a profán nélkül.

Civilizációnk az élet értelmének, a szabadságnak, az emberiség fontosságának és halhatatlanságának káprázatos tűzijátéka. Ámítás és önámítás, de segít nekünk élni egy olyan univerzumban, amelyben ezen kívül lehetséges, hogy nincs értelme, és nincs szabadság, és az emberi lét végtelenül esendő és mulandó.

Általában úgy véljük, hogy az a feladatunk és lehetőségünk, hogy állandóan jobb és jobb házat építsünk magunknak annál, mint amilyen már van nekünk. Minden bizonnyal helyes, ha így teszünk. De lehetséges, hogy igazi feladatunk s lehetőségünk inkább az, hogy kitágítsuk és aládúcoljuk azt a világot, napról napra, újra és újra, amely ezek nélkül az erőfeszítések nélkül ránk omlana.

Úgy vélem (...), hogy az emberek és az emberiség legfőbb feladata az, hogy megoldja azokat a problémákat, amelyek felvetődnek az életben. Nem hiszem, hogy túlontúl sokat kellene merengenünk és boronganunk a halálról és az emberi szenvedésről. Szembe kell néznünk az elmúlással, és mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy enyhítsük az emberi szenvedést ebben a világban.

Elődeink jobb helyzetben voltak (...), mert belső konfliktusaikat kivetíthették és kidolgozhatták mítoszok és a hozzájuk kapcsolódó rítusok segítségével.

Nincs olyan emberi társadalom, amelyben ne volna félelem és brutalitás, elnyomás és nyomorúság. A társadalmak közötti kapcsolatok, a törzsek, etnikumok, nemzetek, országok közötti konfliktusok pedig még ma is veszélyzónát alkotnak, tele potenciális romboló erőkkel. A társadalmi szövet szakadásain át az idegen világ szörnyei újra és újra bekúsznak vagy betörnek a mi világunkba.

A természetes kiválasztódás elve a faj túlélését, illetve általában az életfolyamat fenntartását szolgálja, és nem az egységes jólétét. Az életnek ez a megállíthatatlan ereje vakon tör előre, és kíméletlenül kihasználja, majd elpusztítja az élőlényeket, az amőbáktól kezdve az emberi lényekig.

Mi, emberek, csak úgy tudunk megélni itt a Földön, ahogy az űrhajósok tudnának megélni a Holdon (...). Űrruhájuk nélkül azonnal meghalnának azon a lakatlan és lakhatatlan égitesten. Ugyanúgy, ahogy mi is menthetetlenül elvesznénk a mi sajátos űrruhánk - immunrendszerünk - nélkül ezen a veszélyes bolygón.

A rajzfilmekben minden visszafordítható, s ennek következtében az idő, a halál, az okozatiság elveszti lényegét, elveszti "fullánkját".

Az emberi élet egyik legnagyobb terhe az, hogy nem lehet nem megtörténtté tenni azt, ami már megtörtént. A rajzfilmek azonban szüntelenül a feje tetejére állítják a valóságnak ezt a vastörvényét. Újra és újra legyőzik a kauzalitást és a determinizmust azzal, hogy ide-oda forgatják az ok és okozat közötti kapcsolatot. És ezzel legyőzik a végső visszafordíthatatlanságot is: a halált.

A bohóc a maga együgyűségében az egyetlen olyan embertípus, amelyik sohasem képes érvényesíteni, másokra ráerőszakolni a maga önző akaratát. Ezzel az egyik legkövetkezetesebben érvényesülő ok-okozati láncolatból, az egymással versengő emberi törekvések láncolatából, a másokat megkárosító önzés "eredendő bűnéből" maradnak ki. Ártatlanok.