Csernus Imre

Bármilyen megmérettetés megoldása mindig azzal kezdődik, hogy elfogadom azt az állapotot, amiben vagyok.

Mindannyian követünk el hibákat hosszabb-rövidebb ideig. Azonban nem mindegy, hogy a rövidre szabott életünkben mennyi időt töltünk el egy ilyen pocsolyában.

Igazából azt látom, hogy az emberek zöme keveri az egyedüllét fogalmát a magányéval. Az egyedüllét egy olyan állapot, amikor jól vagyok egyedül is. A magány ezzel szemben az az állapot, amikor nem vagyok jól egyedül.

Mindenki csak olyan életet élhet, amilyet csinált magának. Tehát mind emocionális, mind racionális szempontból azt kapja vissza, amit beletett az életbe.

Na pasik, hol van az érzelmi intelligencia? Ki az, akinek van? Elárulom. Annak, aki adott helyzetben mind pozitív, mind a negatív érzéseit hangosan ki meri mondani úgy, hogy az ezzel járó következményeket is vállalja! Van egy alapmondat, ami ha nem hangzik el, akkor nem leszek stabilan a férfivá válás folyamatában. Ez a mondat pedig így hangzik: "Adott helyzetben képes vagyok arra, hogy gyáva legyek". Ha önmagamnak már ki mertem mondani ezt, akkor jön a következő lépés, hogy a másiknak is ki merjem mondani. Ez nem szégyen, hiszen aki emberből van, abban ott a gyávaság is egy adott helyzetben, főképpen akkor, ha érzelmi konfliktus kezelésére kerül sor.

A megalkuvás mindig gyávaságból fakad.

A saját életemben rengeteg hibát elkövettem, iszonyú sokat, de mindig ott munkált bennem a vágy, hogy önmagam előtt ne veszítsem el a büszkeségemet és a méltóságomat. Annak ellenére, hogy gyakran mindent elkövettem azért, hogy elveszítsem.

Mennyire lehet őszinte egy olyan nőnek a szeretete, aki önző, aki nem valósította meg az álmait, aki a gyerekeire támaszkodik, és nem akarja elengedni, sőt kisajátítja őket, úgy kell ugrálni, ahogy ő akarja, miközben azt mondja, hogy mennyi mindent tett értünk, mennyit tűrt az apáink miatt? Ez az őszinte szeretet? Hát nem az! Ezt hívják birtokló, önző szeretetnek, ha ezt lehet egyáltalán szeretetnek hívni!

Mert amitől félek, az ismeretlen. Csak azt tudom, hogy nagyon jó is lehet belőle és nagyon fájdalmas is. De egyik sem riaszt vissza. Bele merek ugrani. Hiszen nem az a lényeg, hogy nagyon jó vagy nagyon rossz lesz, hanem az a lényeg, hogy a végén el tudjak számolni önmagammal.

Néha a közhelyek a megfelelő helyen használva a legnagyobb igazságtartalmú kijelentések. Mindenki a maga sorsának a kovácsa. Én régebben sokszor próbáltam embereket - néha erőszakkal, néha szeretettel, de mindig a megfelelő indoklásokkal - a víz fölött tartani önerőből. Kinn is voltak. A saját egómat úgy simogattam, ahogy akartam. (...) Tartottam, tartottam őt, majd elmentem szabadságra. Ha az ember elmegy szabadságra, nem tud tartani. Elmentem, ő meg azt hitte, hogy a saját lábán áll. Pedig én tartottam. És amikor visszajöttem, akkor szembesültem azzal, hogy az illető újra összerogyott. Akkor rájöttem arra, hogy én nem tarthatom őt. Mindenki egyedül saját magát emelheti ki, máskülönben csak a segítő önmaga egóját simogatja azzal, hogy ő milyen jó és milyen zseniális megmentő.

Ha elfojtunk, és hazudunk magunknak, meglesz az eredménye. És így - teljesen mindegy, hogy mit csinálok - nem leszek hiteles annak az embernek a szemében, aki segítséget fog tőlem kérni.

Amikor egy párkapcsolat nem működik és vége lesz, akkor nagyon sok ember ahelyett, hogy elkezdene önmagában vizsgálódni, hogy mi az, ami nem stimmel, inkább villámgyorsan keres egy akármilyen másikat, csak hogy elfelejtse, hogy mi az, amiből éppen kijött. Vagyis ott van az illető ember, belerokkanva valamibe, bizonytalanul, és mégsem önmagával kezd foglalkozni, hogy miért nem jött össze... Ez persze nem azt jelenti, hogy ilyenkor el kellene kezdeni sírdogálni, és sajnálni kéne magát, mint azt sokan teszik ilyenkor, hanem őszintén szembe kell nézni mindazzal, ami fáj. És ha egyedül nem megy, akkor segítséget kér.

A boldogság az, tudják, amikor sugárzik az emberről az érzés: hogy jól van. A boldogság üt. De ez a hosszú folyamat, amíg a titokból, az elhallgatásból őszinteség lesz, és lassan szembenézek mindazzal, ami fáj. Ez aztán hatással lesz az egész életemre, és akkor eljön az az időszak, amikor nem csak látszatember leszek, hanem hiszek majd önmagamban, tehát lesz önbizalmam. Vagyis a boldogságukat kockáztatják mindazok, akik az elhallgatást választják.

Az emberek azt mondják, vannak olyan információk, amelyeket muszáj magunkban tartani. Önvédelemből. Ez kétségtelen. Van ilyen része is az elhallgatásnak, amit - ha jogos és szükséges - nevezhetünk alkalmazkodásnak. Ennek nincs negatív hatása. De hol kezdődik az a szint, amikor az elhallgatás már ártani kezd? Az emberek rendszerint rosszul viselik a kritikát, rögtön megindul a hárítás. (...) Persze ilyenkor valójában csak elkezd fájni annak a kimondott információnak az igazságtartalma.