Csernus Imre

Ha két ember őszintén mer beszélgetni egymással, akkor nagyon fontos, hogy türelemmel viseltessenek egymás iránt, mert a tüskés kinövések megváltoztatása nem megy egyik napról a másikra. Könnyű két hét után a másik szemébe vágni, hogy nem változol. A jó tanár sem csak a teljesítményt, hanem sokszor a szándékot és apró lépéseket is megfelelően értékeli.

Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki. Önmaga előtt.

A félelmet csak úgy lehet legyőzni, ha bele merek ugrani valamibe úgy, hogy tudom: fájni fog, és ezt elfogadom.

A fájdalom valójában a sokat szenvedett ember lelkének a tisztítótüze. (...) A fájdalom egy megtisztulási folyamat. Ha én át merem lépni a fájdalmat valamivel kapcsolatban, akkor rögzül bennem, hogy legközelebb mire kell figyelnem ahhoz, hogy ezt vagy azt a hibát ne kövessem el újra. Ha ugyanis újra elkövetem, akkor már tudatosan okozok fájdalmat, hiszen tapasztaltam, hogy adott cselekedetemnek mi a következménye.

Nagyon sok ember azt hiszi, hogy az elfogadás egyet jelent azzal hogy "hát nem tehetek mást, bele kell törődnöm a dologba". Ez azonban valójában nem elfogadás! Az elfogadás szó egy békés, mosolygós állapotot takar, amelyben nincs harag, nincs feszültség. Ott béke van. Belső béke és mosoly.

Aki önmagával békében és jól van, az tiszteletben tartja a másik szabadságát is, ez pedig egyenlő a másik ember elfogadásával.

A társadalom zöme számára a karácsony az a három nap az évben, amikor megpróbálnak úgy tenni, mintha szeretnék egymást. Én viszont úgy gondolom, hogy ha május ötödikén vagy február másodikán, vagy akár ma reggel két ember szívből, tisztelettel és szerelemmel tud egymáshoz érni, amikor kinyitják a szemüket - az azt jelenti, karácsony van.

Boldog csak az lehet, aki lehetőség szerint mindent megtesz azért, hogy az érzelmek vonatkozásában ne adja fel az álmait. Ez az érzelmi vonatkozású álom pedig nem más, mint hogy az ember boldog akar lenni.

A férfiak zöme nem mer beszélni az érzéseiről, és nem meri őket következetesen felvállalni, inkább elfojtanak, hazudoznak másoknak, miközben saját magukat is becsapják. Erősnek mutatják magukat, miközben belül kocsonyák.

A legtöbb ember azzal szorítja sarokba magát, hogy problémái vannak. Holott nem problémáink vannak, hanem lehetőségeink a döntésre.

A belső békét csak az érheti el, aki az élete összes szerepében megteszi azt, amit tud.

Sokszor tapasztalom, hogy a szülők istenként viselkednek, azt mutatják, hogy szentek és sérthetetlenek, akik soha nem tévednek, és nem hibáznak. Remélem, egyre több az olyan szülő, aki képes gyermekétől bocsánatot kérni, ha érzi és tudja, hogy hibázott. Így a gyermek mielőbb megtapasztalja, hogy a szülő is emberből van.

Az intelligens emberek egyik legnagyobb csapdája az okoskodás. Amikor a gyorsan jövő, irgalmatlanul erős érzést megpróbálják agyból kimagyarázni. Mert nem merik vállalni az érzéssel járó fájdalmat. Pedig változtatni csak akkor lehet, ha valaki kimondja azt, ami valójában van. Majd ezek után jön a kimondott fájdalmas dolgok elfogadása.

A gyávaság a legtöbb embernél manapság nem a racionális dolgokkal szemben jelentkezik, hanem az érzelmek kimondása terén.