Csányi Vilmos

Ma az emeli a státuszodat, ha sok országban megfordultál, és mivel ezt olcsón megteheted, repülsz, amikor csak módod nyílik rá. Ellenben, ha az emelné a státuszodat, hogy sok könyvet olvastál, sok filmet láttál, sok nyelvet beszélsz, sokoldalú a műveltséged, ráadásul szépen énekelsz, gyönyörűen mesélsz a gyerekeknek, akkor ebbe az irányba fordulna az igyekezet.

Nyolcvanöt elmúltam, (...) ilyenkor már egy-két évvel több vagy kevesebb nem olyan rettenetes nagy differencia. Nem vagyok az örök élet híve.

Az ember, nincs mit tenni, rendkívül aktív lény. Nem nyugszik. Mindig kell neki valamit csinálni. Amíg a mindig csinálást az agráriumban lehetett kiélni, nem volt ezzel probléma, amikor az iparban, hát, az is kezelhető. Ám, amikor a múlt század hatvanas éveiben az ipari fejlődés abba a szakaszába ért, hogy az egyre bővülő termeléshez is sokkal kevesebb élőmunkára volt szüksége, akkor rengeteg ember felszabadult. Egy csapásra fellendült a szolgáltatások világa, és a műkörmöstől az divattervezőig csomó olyan fura szakma jelent meg, ami nem állít elő semmi lényegeset, de részesedik az emberiségnek a termelés során előállított javaiból. Ami persze jó dolog, mert aki dolgozik, az nem hal éhen. Csakhogy a nélkülözhető szakmákkal egy időben megjelent még valami: a szabadidő. Ami egyrészt örömre ad okot, másrészt bizony probléma is, mert aki unatkozik, könnyen fordul a társadalom számára káros aktivitások felé.

Hiedelem, hogy mi a jó, mi a szép, mi az értékes. Szerintem a régi, a megbízható a jó, a szép, az értékes. A világ többsége szerint viszont az új a jó, a szép, az értékes.

Híve vagyok a televíziós tehetségkutató műsoroknak, blődek, persze, de milliók nézik, milliókat kapcsol ki. Minden tevékenység üdvözlendő, ami a Földtől kevés energiát igényel, de sok embert leköt, és közösségi érzést, vagy legalább annak a pótlékát nyújtja.

Járványhelyzetben bármerre mozdulunk, a legfontosabb, hogy egységesen cselekedjünk. Fogadd el, hogy fönt kiválasztottak egy modellt, és reménykedj, hogy működik, s ha nem, váltanak, és az majd fog működni, ha az sem, akkor a harmadik, vagy negyedik bejön. A legfontosabb, hogy csináljuk, amit mondanak. Ne kötözködj, ha túléltük a vészt, majd elemzünk.

Amikor a szülők úgy érzik, hogy most haladéktalanul valamiféle ajándékot kell adniuk a kicsinyüknek - megjegyzem, ennek az érzésnek a megjelenése éves ritmust követ, valószínűleg hormonális és genetikai alapon - , szóval, amikor az érzés elhatalmasodik, rendszerint már karácsony előtt néhány héttel, a szülők különböző válogatottan káros csemegéket, például szaloncukrot, csokifigurákat, mákos bejglit, valamint sokféle ugyancsak ártalmas anyagból készített játéktárgyat szereznek be, de azt nem adják oda azonnal a gyermeknek, hanem eldugják (egy darabig még egymás előtt is rejtegetik, hogy miért, az rejtély). Az ajándékozási késztetés persze ilyenkor már oly erős a felnőtt egyedekben, hogy jóval a megajándékozás előtt elkezdenek beszélni róla a kicsikének. De nem azt mondják, hogy vettem neked izgalmas ajándékokat, csak egyelőre még egyedül szeretném nézegetni őket, mert te úgyis gyorsan elrontod mindet, és akkor én már nem tudok velük játszani. Nem, szó sincsen nyílt, egyenes beszédről. Helyette elkezdik kiépíteni a Jézuska-hiedelmet. Ha csak azt mondanák, ugye, hogy kapsz majd tőlünk valamit, azon nem lehetne töprengeni túl sokat, hiszen a szülők a gondozási viselkedés során gyakran ajándékoznak ezt-azt a kicsinek. Ehelyett inkább siránkozni kezdenek, hogy biztosan szeretnél kapni valamit, drágám, de mi nem tudunk adni neked semmit, nincs nekünk arra pénzünk, majd "hoz a Jézuska".

Ha száz év alatt nemesítek ki valamit, az biztos jó, de ha három év alatt, az elhozza a világvégét? A GMO-rettegés abszolút hülyeség. Hiedelem, ami lassan kihal, ugyanis szükség lesz a génmódosítással előállított élelmiszerre.

Ha (...) hirtelen megszűnne az áramellátás, a világ két héten belül elpusztulna.

A kultúra vékony máz, s ha nem ápoljuk, nem tanítjuk meg mindenkinek, mi megengedett, s mi nem, akkor ez a máz válsághelyzetben pillanatok alatt leolvad rólunk, s archaikus társadalombéli vadállatokká változunk.

Állandóan tanítani kell a gyerekeket, részben a történelemre, részben arra, hogy tagjai egy globális társadalomnak, és ha oda beilleszkednek, akkor működni fog az életük, és ha mások is beilleszkednek, akkor működni fog a világ.

Minden értelmes lény társakat keres, hozzá hasonlóakat, de legalább olyanokat, akikkel el lehet beszélgetni a világ dolgairól. Így van ez az emberrel is, és noha már hatmilliárdan élünk együtt a földön, szüntelenül keresünk "másokat", akik okosak, intelligensek. Miután a földgolyó felületét már olyan sűrűn lakják az emberek, hogy kifürkészetlen terület nem maradt, legtöbbször a világűrbe, más bolygókra, más csillagrendszerekre képzeljük az intelligens társakat.

A finoman érzékelő radarhoz és a fejlett társas élethez nagyon fejlett agy szükséges, és az ember után a delfinek agya a legbonyolultabb biológiai szerkezet a Földön. A bonyolult agy általában magas intelligenciát is kölcsönöz birtokosának, ezért az etológusok nagyon kíváncsiak arra, hogy miben is nyilvánul meg ez az intelligencia. Vajon lehet velük beszélgetni? Esetleg még nálunk is okosabbak?

A gyermek úgy fog beszélni, ahogy a család beszél, ha durván, akkor ő is durva beszédű lesz, ha kulturáltan, akkor azt sajátítja el, nagyon fontos tehát, hogy a gyermekhez sokat beszéljünk, ezt már a megszületése napjától el kell kezdeni.