Charlotte Bronte

Ha harc az élet, úgy látszik, az jutott osztályrészemül, hogy puszta kézzel vívjam meg.

Csakugyan milyen bölcs dolog, ha aki rendkívüli helyzetbe kerül, tartja a nyelvét, és nem kiáltja ki hebehurgyán, mennyire bántja ez a helyzet! A világ nagyon jól megérti azt a folyamatot, ahogy valaki elpusztul táplálékhiánytól: de alig akad néhány, aki felfogja és követni tudja, hogyan őrülhet bele ember a magányosságba.

A boldogság érzése fogott el, az öröm melege futotta el szívemet, és jólesően hatolt el ereimben. Reményem ez egyszer valóra vált. A valóságos öröm kézzelfogható darabkáját tartottam kezemben: nem álom volt, nem elmém szülte ábrándkép, nem a képzelet vetítette árnyék.

Legtöbbször úgy van az életben, hogy ami után sokáig, sóvárogva vágyakozunk, későn kapjuk meg.

Magához hasonló nővel soha nem találkoztam (...). Maga a kedvemet keresi, mégis uralkodik rajtam: amikor úgy látszik, szelíden meghajlik akaratom előtt, tulajdonképpen fölém kerekedik. Elhiteti velem, hogy az ujjam köré csavarhatom, mint valami puha selyemfonalat, és ugyanakkor megremeg a szívem, ha csak rám néz. Menthetetlenül meghódított, és még soha, egyetlen hódításom sem tett olyan boldoggá, mint az, hogy a maga rabszolgája lettem.

A részvét, Jane, sokszor sértő. Attól függ, kitől ered. Az ember sokszor hajlamos a részvétet kereken kikérni magának. De az ilyenfajta bántó részvét csak kemény, önző szívekben fogamzik meg, valami megvetéssel vegyes érzés azok iránt, akik bizonyos megérdemelt szenvedéseken vergődtek át. A maga részvéte, Jane, az a részvét, amely e pillanatban arcán tükröződik, egészen másfajta. Látom, hogy szeme könnyes, érzem, hogy keze remeg, tudom, hogy szíve csordultig tele szánakozással. A maga részvéte, drágám, a szerelem szenvedő szülőanyja: amit most érez irántam, az ennek a fenséges érzelemnek szülési kínja. Elfogadom a részvétét, Jane, hadd szülje meg a szerelmet: tárt karokkal várom.

Gyenge akartam lenni, hogy megmeneküljek a további szenvedések szörnyű útjától, de a zsarnokká vált lelkiismeret torkon ragadta a szenvedélyt, gúnyosan megmondta neki, hogy gyönge lábával éppen hogy belegázolt a mocsárba, s megesküdött, hogy vaskezével a kín feneketlen mélységébe fogja taszítani.

Olyan nőkkel szemben, akiknek csak a külseje tetszik, akikről kiderül, hogy se szívük, se lelkük, olyan gonosz tudok lenni, mint maga az ördög. Nem bírom a közönségességüket, a kicsinyességüket, a butaságukat, a szeszélyeiket. De a tiszta szeműekhez, a tiszta szívűekhez, az őszinte szavúakhoz, a törhetetlen jelleműekhez - azokhoz, akik gyöngédek, mégis szilárdak, hajlékonyak, de következetesek - igenis gyöngéd és hűséges tudok lenni.

Mikor láttam, hogy szerelmemet egy gavallér kíséri haza, sziszegést véltem hallani, s a Hold sütötte balkon egyik zugából előtekergett a féltékenység zöld kígyója, bekúszott a kabátom alá és két perc alatt tönkremarta a szívemet.

Csak azokhoz akarok jó lenni, akik jók hozzám. Ha az ember mindig azt teszi, amit a kegyetlenek és igazságtalanok kívánnak tőle, ezzel nagyon is megkönnyíti a rossz emberek dolgát. A gonoszoknak akkor nem kell félniük semmitől, és így nem is igyekeznek megjavulni, hanem mindig gonoszabbak és gonoszabbak lesznek. Én azt gondolom: aki ok nélkül bánt, azt vissza kell ütni, olyan keményen, hogy elmenjen a kedve a kegyetlenkedéstől.

De a rendesen élő, józan ember sosem esik kétségbe. Elveszti a vagyonát: ez olyan kemény csapás, hogy egy pillanatra beletántorodik. De már szedi is össze az erejét, a sérelem maga készteti, hogy talpra álljon, hogy segítsen magán, cselekvéssel vigasztalódik. Nagybeteg lesz: de van benne türelem; amit nem lehet meggyógyítani, azt is elviseli. Fájdalom taglózza le, vonagló tagjait görcs rángatja: ő viszont a remény horgonyába kapaszkodik. A halál a legkedvesebbtől fosztja meg, gyökerestül tépi ki, szaggatja szét a hajtást, melyre érzelmei rátekeredtek: komor gyász, borzalmas seb. Ám virrad a reggel, betekint a vallás az elhagyott ház ablakán, és azt mondja: majd egy másik világban, más életben újra találkozol a kedvessel.

A hiba beismerése már nagy lépés a javulás útján.

Az előérzet furcsa valami; a rokonszenv is megmagyarázhatatlan, és aztán vannak néha titkos jelek is, és a három együtt olyan titokzatosságot alkot, amelynek nyitjára még nem jött rá az emberiség.

Képtelen lettem volna elaludni, míg a hálóruhám ráncában nem tudom; s ha mellettem feküdt békén, jó melegen, voltaképpen boldog voltam abban a hitben, hogy boldog ő is.

Miért roskadnánk magunkba fájdalmunkban, mikor az élet úgyis oly rövid, a halál pedig feltétlenül a boldogság kapuja, s a dicsőségé?