Charlotte Bronte

Már észrevettem, monsieur, hogy azok, akik csak szórakoznak együtt, soha nem szeretik, vagy nem becsülik egymást úgy, mint akik együtt dolgoznak, vagy talán szenvednek is.

Minél érdesebb a cipő talpa, annál határozottabb a lépés a csúszós úton.

Adottságaink határozzák meg, mi iránt vonzódunk. A művész azért szereti a hegyeket, mert festői, a mérnök a sík vidéket, mert célszerű. Az élvhajhász a "csinos nőt", mert épp kedvére való, a divatos, fiatal úriember az elegáns, ifjú hölgyet, mert az ő fajtája.

A saját utamat kell járnom halálom órájáig, ugyanis mások elgondolásait nem érthetem, nem követhetem és nem válthatom valóra, csak a magamét.

Az én szerelmem nem a szépségből született. Ilyesmihez nekem semmi közöm nincs, hogy is keveredhetnék ilyesmibe. Csakhogy egy másféle szerelem, mely bátortalanul, hosszú ismeretség után, a szenvedések kohójában jött létre, az állhatatosság kovácsolta ki, a tiszta szeretet révén vált tartós ötvözetté, kiállta az értelem próbáját, s a végén magától bontakozott ki hibátlan teljességében, ez a szerelem nevetett a szenvedélyen, mely forrón lobban fel, s hirtelen kialszik; ez a szerelem, ez kötött le engem; és bármi is támad fel, akárhogy táplálja, akárhogy széthúzza, azt nem szemlélhetem érzéketlenül.

Ha a sors úgy hozza, hogy ez életem utolsó perce, amit vele tölthetek, azt nem pazarlom el erőltetett, magamra kényszerített húzódozással. Szerettem őt... jobban szerettem annál, hogy el ne kergessem utamból akár a féltékenységet is, ha meg akarja zavarni a szívélyes búcsút. Egyetlen szívélyes szó, egyetlen gyengéd tekintet elég nekem életem hátralevő részére. Vigaszul  a magány óráiban; elfogadom, megízlelem az elixírt, s nem engedem, hogy kevélységből megkeseredjék a pohár.

Nem tudta elképzelni, hogy van nő, aki ilyen hangon mer egy férfival beszélni. Ami engem illet, én meg csak akkor érzem magam jól, ha erős egyéniségű, lelki életet élő, művelt emberekkel, akár férfiakkal, akár asszonyokkal, ilyen nyíltan beszélhetek. Ha átléphetem a konvencionális tartózkodás határait, és - hogy úgy mondjam - szívük tűzhelyénél melegedhetem.

Az emberi szeretet parányi morzsája jutott nekem; nagyra tartottam, azt hittem, igazgyöngy, ám elolvadt az ujjaim között, kicsúszott a kezemből, mint a jégdarab.

Fájdalma az én szenvedésem is, megkönnyebbülése a reménységem, haragja a büntetésem, hálás tekintete a jutalmam.

Bölcs emberek azt mondják, bolond, aki bárkit is tökéletesnek vél; ami pedig azt illeti, szeretni, nem szeretni, legokosabb, ha barátságosak vagyunk mindenkihez, s túlságosan nem rajongunk senkiért.

Nem volt zajos jelenet, szó is alig hangzott el, amiért csak hálálkodtam magamban, de érzelemtől túláradó jelenet volt, s éppen mert nem csordult ki a pohár, s nem döntötték fel indulatosan, még nyomasztóbban hatott az emberre. Valahányszor hevesen s féktelenül törnek ki az indulatok, a szemtanú megvetés vagy nevetségesség érzésében könnyebbül meg a feszélyezettségtől, mindig nyomasztóan megszenvedtem azonban azt a fajta érzékenységet, mely magába fordul, s szántszándékkal meggörnyed - óriás rabszolga - a józan ész hatalma előtt.

Keresztanyám mellett mindig simán, zavartalanul telt számomra az idő, nem lármás sietséggel, hanem bársonyosan és szelíden, mint bővizű folyó hömpölygése síkságon át.

Ércből van a szíve - gondoltam, ahogy néztem. - Bárcsak lenne benne tűz is, eleven lobogás, mely felhevíti az acélt, s akkor talán szeretni is tudnám.

A tisztelet az alapozás, a vonzalom az első emelet, és a mély érzés maga a ház.