Braun Róbert

Beszéltünk arról is, hogy el kéne menni Amerikába majd egyszer, és csinálni egy cross-countryt (...). Több volt, mint vágy, kevesebb, mint terv; beszédmód inkább, olyasmi, ami van, a déjá vu és a remény közötti tartományban, jövő időben, nem feltételes módban. Vissza-visszatérő gondolat, hogy ezt fogjuk csinálni, viszonylag magabiztosan; nem az a kérdés, hogy lesz-e, hanem hogy mikor?

Viszünk magunkkal magunkban eleget: szeretetet és gyűlöletet, emlékeket, élőket és halottakat, barátokat, ellenséget, régi és új életet, feleségeket, asztmát, allergiát - csak remélni tudjuk, hogy infarktust, rákot nem -, közös történeteket ezer szereplővel, megnézett filmeket és elolvasott könyveket, meg persze a magyar nyelvet, ezen gondolkodunk, beszélünk, sértődünk és nevetünk.

A hazaváltás lecsupaszítja az életet: a szülőváros nosztalgiává, a barátok többsége emlékké válik; a családot szétszakítja és összetolja, van, amit élesít, rengeteg mindent elmos és elmosódottá tesz, elválasztja a fontost a fontatlantól; ami a bőröndbe, kamionba belefér, az jön, minden más marad, örökké. (...) Ami marad, az könnyűvé tesz, a súlyok leszakadnak, a tárgyak új életet kezdenek barátoknál, ismerősöknél. Emberektől is megválunk, aki marad, marad; ez is súly volt - haver, kapcsolat, indulat, fecsegés, pletyka, utálat: ezer kiló felesleg.

A maraton vagy a hegymászás: ott van, meg kell csinálni; nem céllal vagy további szándékkal - mint a nyakkendő vagy a zsebkendő a zsebben: finom és értelmetlen.

A főzés puha ügy: megérteni, hogyan működik az anyag, a fizika, a kémia, mi hogyan keveredik, alakul át, ölt új formát. Olvasni róla, próbálgatni, alaptudást megszerezni, aztán lehet kísérletezni.

Egy családban lehet szabadság abban is, hogy ki mit szeret és ki mit nem; nem kell mindig együtt mozogni, lehet önálló tér, szabad akarat.

Három hét külön nem hiányt teremt, hanem teret ad.

A távolság/idő és a szeretet nem függ össze, nem a fizikai közelség ad biztonságot - nyilván néha az is -, hanem a közös világ, a mélyvilági összetartozás.

A múlt - a közhiedelemmel ellentétben - egyszerű: az emlékeket szűrjük, alakítjuk, történetté változtatjuk. A történetek meg épp olyanok, amilyennek csináljuk őket; mondatok: itt írom, kihúzok, hozzáírok, úgy, ahogy én akarom. A részletek eltűnnek, kihullanak vagy lesüllyednek az emlékezetbe, jobb esetben betokosodnak és néha-néha feltörnek váratlan zavart okozva; rosszabb esetben dolgozik és megváltoztatják a lélek kötéseit, szorongássá alakítva a jövőtől való aggódás kapcsolásait.

A jövő tiszta lap: rögzítjük a képeit, óvjuk az érzéseit, rajzoljuk az összeköttetéseit. Ha ügyesek vagyunk, olyan lesz, amilyenné formálni akarjuk. Ha ügyesek vagyunk.

Évtizedekkel ezelőtt lakást adtak a szülők a gyerekeknek - ha tudtak -, hogy elinduljanak az életben, ma nyelvet, oktatást, világlátást; többet ér, azt hiszem.

A csomagolás nehéz. Végesség van benne, szorongó lezártság, hogy el kell vinni azt, amire szükség lesz.

Mi szerencsések vagyunk, soha nem kellett bőrönddel életet váltani; nem mindenki ilyen szerencsés. Mikor mi költöztünk, kamion jött utánunk, de ez már a huszonegyedik században volt. A huszadik század kevesebb bőröndöt engedett a családnak.

Autóval mindent lehet, menni, amerre a szem ellát, határon, országon, kontinensen át. A modern városi ember autóember: beleszületik és belenő, autó hozza-viszi, kórházba be és onnan ki, bölcsibe, oviba, suliba, edzésre és partira, nyaralni, telelni, tavasszal, ősszel kirándulni; alig lehet majd szabadulni tőle.

Vannak az életben pillanatok, amikor "minden megvan": nem sok, négy vagy öt már nagyon rendben.