Braun Róbert

Valahogy így van a nagyság, nem kell kívül viselni, kilátszik a jogging alól, akkor is, ha susog, mert kényelmes.

Ez különbözteti meg a gyereket a felnőttől, a gyerek a pillanatban él, most jó vagy rossz, boldog- vagy -talan; a felnőtt képzelni tudja a másnapi jót, ez ad erőt továbbmenni.

Hagyományosan az amerikai álom épp ez, a gyarapodás, a szorgalom és a tehetség küzdelme, hogy a pusztulásból élet, a semmiből valami, aztán a valamiből még több valami legyen.

Mi az, hogy más kultúra? Emberek, családok jönnek, mennek, szeretnek, utálnak, hoznak magukkal nyelvet, vallást, szépet és jót, félelmet és rettegést; általában azért mennek, mert ott, ahonnan jönnek, nem jó, valaki üldöz valaki mást, mert azt hiszi, hogy neki több jár, több kell jusson. Egy Föld van, rajta millióféle ugyanolyan ember, repülő, út, elvágyódás, menekülés. A határ, az őrség, az útlevél annyira tizenkilencedik századi. Mennyivel szebb befogadni, mint elüldözni, ölelni, mint űzni, adni, mint félni, mosolyogni, mint vicsorogni. Ez itt a lecke.

Az álom lényege, hogy ha benne van az ember, akkor mindent elhisz.

Álmot álmodni nem olyan, mint a tökéletes szemüveg, amelyet egész életében keres, de soha nem talál meg az ember. Benne lenni: ez az álom.

Az élet olyan, mint a napló, minden pillanat külön áll, történik, van. Nincs értelme. Értelmük csak a történeteknek van.

Engem a mindenkori holnap izgat, mert az még nincs, és én teremtem.

Nekem ez a köztársaság: a közösen élt szabadság, egymást segítő, támogató közösség. Jobb élet, bármi is a jobb, ami nem bánt, nem öl; segíteni, aki lemarad, néha adni, nem csak elvenni.