Idézetek a vallomásról
Vállad akasztófáján lóg a testem, szemed kútjában öngyilkos leszek. A tőr kihull kezemből. Térdre estem eléd. Gyűrött zsebkendőt lengetek. Bőrig vetkőzöm és tovább. Kitárom magamat, oly mezítlenül, ahogy anyám megszült. Nincs tőled e világon védelmem, csak ha védtelen vagyok.
Bármihez érek: te zendülsz. Nyelved lettem, harangom lettél.
Mint kicsikart szó a haldoklóból - hol a kincs vagy ki a gyilkos -, olyan nehezen mondom, hogy "szeretlek".
Mikor alszom, eszem, vagy beszélgetek vidáman, azt hiszem, szabad vagyok s magamé már egészen: Te jössz és szívemre ejted parancsoló kezed s én látod újra, újra, jaj, újra rab leszek. Még áltatom magam kissé, hogy tán a vers volt, (hogy csak szó, ami zsong, s ami megint megejtett, hogy semmi sem volt köztünk, már arcom is felejted) de mosolyos nyugalmam elvitted, Kedves, újra.
Az apró dolgokért szeretlek: harangvirágok az asztalomon, veregetés a vállamon azután a borzalmas szónoklat után, egy pohár tea a zűrzavar kellős közepén, és amiért te vagy az egyetlen, aki megmondja, hogy abban a zöld szoknyában leginkább egy zsák krumplihoz hasonlítok. És a nagy dolgokért: amiért neked köszönhetem a legszebb dolgokat életemben, amiért feledtetted kudarcaimat és erőt adtál.
Első álmom rólad volt, első álmom elrepült, Még az esti szél nyögött, még az égen csillag ült.
Eddig mindig azt mondtam, hogy nem érdekel, ha nem törődsz velem, hogy az a sok fájdalom, amit okoztál, már kioltott bennem minden érzést irántad. De tegnap óta tudom, hogy ez nem így van. Őrülten szeretlek, és tudom, hogy szeretsz, és azt is tudom, hogy nem tudod kimutatni, csak ha melletted vagyok. De messze élünk egymástól, ez így nem mehet tovább. Én hiába akarlak szeretni téged, ha te nem hagyod. Fáj, hogy így kell vége lennie. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a mi szerelmünk más, és hogy te is más vagy, mint a többi férfi. De te nem hagyod. Nem tudok mit tenni, nem tudok várni, nem akarok szenvedni, és legfőképp nem akarok felejteni.
Szeretlek, jobban a szélnél, mi öleli hosszan a fát, Szeretlek, mintha te élnél helyettem egy életen át.
Mikor nem láttad, akkor néztelek, csak akkor néztelek boldogan, és szavaimat szégyenkezve kuszálta a tettetés...
Nem szerettem Soha Náladnál senkit busongóbban, Vágyóbban és ismerőbben, Tenger-rosszban és csermelynyi jóban, Ahogy vagy és aki vagy.
Álmaimban szárnyaidhoz érnék, angyalcsókot ajkaidról kérnék. Karjaid közt hamvaimmá égnék, de angyalodként hozzád visszatérnék.
Szerelmem irántad robbanékonyabb, mint bármely ige.
Úgy van, szeretlek! Ím, nyíltan bevallom, Hisz nem először történik velem, Hogy szívemben, melyet üresnek hittem, Fészket rakott megint a szerelem.
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szivembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
Ma éjjel újra itt vagyok, Mit érzek, láthatod. Itt vagyok, és nem álmodom A könnyeket arcodon. Tudnod kell, mennyit érsz nekem: Te vagy az életem.
Facebook
Pinterest