Idézetek a tudományról
Mi, tudósok, egyben hasonlítunk a teológusokhoz. Mi is Isten nagy könyvét olvassuk, a természetet.
Minden további nélkül elképzelhető, hogy valaki mindenáron egy új ébresztőórát akar csinálni, de szándéka ellenére olyasmit hoz létre, amit némi jóindulattal is csak újfajta papírnehezékként jellemezhetünk. (...) Nem a feltaláló a végső döntőbíró abban a kérdésben, hogy a készítmény micsoda, vagy hogy mire való. Ezt a használó dönti el.
Míg a tudományos ismeretek nem foglalják el az őket megillető helyet, addig lélektani okokból sok embernek szüksége van babonákra. De sokkal hasznosabb a valódi segítséget nyújtó természettudományra támaszkodnunk, és a babonákat visszaűznünk a múltba, ahonnan erednek.
A tudomány nemcsak nélkülözhetetlen, hanem szép is. Kár, hogy nem túl sokan ismerik azt az örömöt, amit egy szép matematikai bizonyítás vagy tudományos tétel felfogása okoz, és amely a művészi alkotások élvezetéhez hasonló.
Nagy az ereje a félremagyarázásnak, de a tudományok története azt mutatja, szerencsére nem tartós.
Arra sem látok indokot, hogy a munkámban kifejtett nézetek miért sértenék bárkinek is a vallásos érzületét. Hogy az efféle benyomás milyen mulandó, elég arra emlékeztetni, hogy a valaha tett legnagyobb felfedezést, nevezetesen a gravitációs vonzástörvény felfedezését Leibniz még azzal támadta, hogy "aláaknázza a természetes vallást, és következésképpen a kinyilatkoztatott vallást is".
Az embernek volt mersze bepillantani az isteni fénybe, és rájött, hogy mint az összes többi anyag, ez is összetevőkből és mennyiségekből áll. Így hát újabb gyerekes illúzió pukkadt szét a tudomány rideg szkepticizmusán.
Rájöttem, hogy a hit és tudomány egyazon érem két oldala - csak egy keskeny sáv választja el őket egymástól, amely mégis elég széles ahhoz, hogy egyik oldal se láthassa a másikat. Még azt sem tudják, hogy kapcsolatban állnak egymással.
Gyermekkoromban még csak néhány vakcinát ismertek, most pedig szinte minden betegség ellen létezik, mert addig kísérletezgettünk, hogy a végén sarokba szorítottuk magunkat. Ez talán fejlődés? (...) Néha az az érzésem, túl messzire mentünk.
Hosszú távon a tudomány legbecsesebb ajándéka az, hogy minden korábbi próbálkozást messze meghaladó pontossággal világít rá, mi a helyünk a Kozmoszban - kik vagyunk, hol és milyen korszakban élünk.
A tudományt sokan arrogánsnak tartják, mert képes semmivé foszlatni dédelgetett illúziókat, és gyakran ellentmondani látszik a józan paraszti észnek. Úgy ingatja meg egy-egy szilárdnak vélt elképzelésünket, ahogy egy földrengés a biztos talajba vetett hitünket. Ennek ellenére azt állítom, hogy a tudomány maga az alázat. A tudósok nem kizsigerelni akarják a természetet, hanem tisztelettudóan kikérdezik és komolyan elgondolkoznak a feleletein.
A tudomány nemcsak összefér a spirituálissal, hanem kifejezetten hiteles forrásának számít. Amikor rácsodálkozunk a fényévek miriádjain belül elfoglalt helyünkre az egymást váltó, örökkévalóságnak tűnő korszakok közepette, amikor megérint az élet hallatlan bonyolultsága és szépsége, olyan felemelő érzés fog el, a büszkeségnek és alázatnak olyan keveréke, amit nehéz lenne másnak, mint spirituálisnak nevezni.
Mivel a tudomány meg akarja érteni, milyen a világ, és nem azzal foglalkozik, hogy milyennek szeretnénk látni, az eredményei sokszor nehezen érthetők és nem nyújtanak kielégülést. Időnként arra ösztökél, hogy rendezzük újra a dolgokat a fejünkben. Vannak persze nagyon egyszerű tudományos ismeretek is. A komplikáltság oka a világ bonyolultsága - vagy a miénk. Amikor elhárítjuk magunktól, mondván, hogy ez nekünk túl nehéz (mert valószínűleg rosszul tanítottak az iskolában), egy kicsivel mindig csökkentjük az esélyünket, hogy a saját kezünkbe vehessük a jövőnket. A jogainkat csorbítjuk meg, és az önbizalmunk is meggyengül.
A hibák fogságából nem lehet megszabadulni. A legtöbb, amire egy-egy generáció képes lehet, az az, hogy a hibahatárokon javítson és gyarapítsa az empirikus tudást - a lehető legszűkebb hibahatárokkal.
A tudomány sikereinek egyik magyarázata az, hogy beépített hibajavító mechanizmussal rendelkezik. Talán túl nagyvonalú jellemzés, de az én szememben mindenki, aki kritikus önmagához és az elképzeléseit hajlandó a külvilág kontrolljának alávetni, tudományt űz. Az önáltatás, az önkritika hiánya, a vágyak és a tények összemosása egyenes út az áltudományhoz és a babonához.
Facebook
Pinterest