Idézetek a környezetünkről
Anyáink gondoskodtak róla, hogy nekünk már ne kelljen tisztítószerre költenünk. Ma már azzal együtt jön a víz a csapból.
Otthon, a városban, szélcsendes, felhős napokon, amikor ujjnyi vastag koromréteg tapad a kocsikra, szörnyű látomásaim támadnak arról, hogy rövidesen megfulladunk. Meglehet, a túlélők utódai már védettek lesznek, feltéve, hogy az evolúció nem csak a patkányokat fogadja kegyeibe. Száz-kétszáz év, és az emberi szervezet átáll a tömény mérgek hasznosítására. Vagy elpusztul, s ez a valószínűbb.
Ha valaki nem tekinti tulajdonának a természetet, hanem érzi, hogy annak csupán értelmes része, könnyen el tudja dönteni, hogy mit szabad és mit nem.
Meg kell állítanunk a környezet szennyezését és rombolását. Vegyük csak ezt a helyet: egy utat akarnak építeni egy őskori halomsíros temetőn keresztül, ahová évezredekkel ezelőtt a druidák temették a halottaikat. El tudjátok ezt képzelni? Elpusztítanák a múlt egy darabját, csak hogy az autósok tíz vagy húsz percet megspóroljanak!
Ezt a bolygót ne szennyezzétek, Ha itt, vagy bárhol is éltek, Ezt a Földet vigyázzátok, féltsétek.
Ez a Föld, ez ád nekünk otthont, ide születtünk, itt pihenünk meg. Kell, hogy érezd, hogy óvjad, hogy féltsed, kapaszkodva bele Az élet minden erejével, a szeretetünk ezernyi gyökerével, Hogy örömmel töltse el létük a szívünket, az életünket. Hát kérlek Titeket, Emberek, óvjuk, féltsük, szeressük ezt a Földet!
A természet nyugodt. Nem kapkod, nem siet. Csak az ember rúgja fel a törvényeket.
Amikor elégetünk egy liter benzint vagy egy hektár esőerdőt, nem pont a jövőt gyilkoljuk meg a jelenért?
A bolygónk mindig erősebb volt, és mindig erősebb is lesz, mint mi. Nem tudjuk elpusztítani. Ha átlépünk egy bizonyos határt, majd ő söpör le minket a felszínéről, és létezik tovább. Miért nem mondják inkább úgy, hogy "ne hagyjuk, hogy a bolygónk elpusztítson minket"? Hát mert a "bolygónk megmentése" azt az érzetet kelti, hogy hatalmunk van, hogy cselekszünk, hogy nagylelkűek vagyunk. Ellenben a "ne hagyjuk, hogy a bolygónk elpusztítson minket" mondat kétségbeeséshez, tétlenséghez és korlátolt képességeink felismeréséhez vezetne.
Azzal, hogy gondnokként viselkedünk, megfontoljuk hogyan élünk, és milyen igényeket támasztunk a bolygó természetes előfordulásaival szemben, segíthetünk e világot jobbá tenni minden élőlény számára. Ráadásul mi magunk is jobban fogjuk érezni magunkat, kevesebb lesz a bűntudatunk.
A megfeszített Föld bolygó, ha megtalálná hangját, és értené az iróniát, akár azt is mondhatná arról, ahogy tönkretesszük: "Bocsásd meg nekik, Atyám, Nem tudják, mit cselekszenek." Az irónia az lenne, hogy tudjuk, mit teszünk.
A bolygó immunrendszere az AIDS-szel, az új influenzatörzsekkel és a tuberkulózissal próbál megszabadulni tőlünk.
A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk - s ami valószínűleg megfoszt életem hátralévő részében a jókedvre való hajlamtól - az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó, vagy sem. Nekem úgy tűnik, mintha mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoholisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki az unokái világáról álmodozik.
Közeli rokonaink, a gorillák, az orangutánok, a csimpánzok és a gibbonok mindig is nagyon jól elvoltak úgy, hogy csak nyers növényeket ettek, míg mi nemcsak hogy meleg ételeket készítünk, de mára, alig kétszáz év alatt, szinte teljesen elpusztítottuk ennek az egykor egészséges bolygónak a létfenntartó rendszerét - főleg azzal, hogy termodinamikai dáridót rendeztünk az ásványi energiahordozókkal.
Mindnyájan függők vagyunk az ásványi energiahordozóktól, méghozzá a tagadás fázisában lévő függők. És mint oly sok függő, akinek nemsokára szembesülnie kell a kegyetlen igazsággal, a vezetőink erőszakos bűncselekményeket követnek el, hogy megszerezzék azt a keveset, ami még függőségünk tárgyából megmaradt.