Idézetek a kisugárzásról
A szépnek annyi arca van, ahány szem ráfigyel.
Mindig kíváncsi voltam, hogy mikor egy pillangó elhagyja biztonságos bábját, tisztában van vele, hogy milyen gyönyörű? Vagy még mindig hernyónak látja magát?
Van valami mélyen ösztönös elem a tökéletlenségeinkben, az ápolatlan, rúzsos fogú, csípőn feszülő lomposságunkban. Valami, amit a szépség mértéktelen látványa sem tesz helyre.
Az emberfeletti lét intenzitását és önnön létünk semmiségét éljük át a szépség vakító fényében. Hasonlóképpen azt is mondhatnánk, hogy valami végső és örök harmónia lobban fel a szépségben, harmónia, amely hirtelen rádöbbent saját világunk nyomorúságára és létünk fájó mulandóságára.
Figyelembe vehetjük azt az érdekes esetet is, amelyben valaki elsősorban a szépség élvezésében keresi az élete boldogságát. (...) Ez az esztétikai hozzáállás az élet céljához csekély védelmet nyújt a fenyegető szenvedéssel szemben, de sok mindenért kárpótolhat minket. A szépség élvezésének sajátos, enyhén kábító hatása van. A szépségnek nincs nyilvánvaló haszna, és nincs is semmiféle nyilvánvaló kulturális szükségessége. De a civilizáció nem tudna meglenni nélküle.
Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk, s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy összetiporjon. Iszonyu minden angyal.
Egy nő szépsége nem a ruhákban, amiket hord, nem az alakjában vagy a frizurájában rejlik. A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik.
A szerelem az, ha mindig látjuk a másik szépségét, akkor is, ha mások már nem.
A szépségben a világmindenség végső eszméi, plátói ideái villannak fel, és mi megrettenünk démoni erejük láttán.
A szépség szorosan összefügg az egyetemes lét félelmetes mélységeivel; vagy mondjuk úgy, hogy a nemléttel, egy idegen világ rettenetével.
A giccs valószínűleg azért marad kívül az igazi művészet birodalmán, mert mindent elkövet annak érdekében, hogy százszázalékosan csak szép legyen.
Az égbolt ragyogó színekben játszott. Úgy érezte az ember, hogyha beszívja a levegőt, az ugyanolyan kékre festi a tüdejét is.
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen.
Az a kozmetikum, amit soha nem használok, az alapozó. Elképzelhetetlen, hogy palacsintatésztával mázoljam be a képem.
A szépség jön és elmúlik. (...) Szerette volna, ha elvarázsolhatná, hogy márványba dermedve örökre megmaradjon ilyennek, és a késő emberiség csodálattal eltelve kiáltson fel, ha látja.
Facebook
Pinterest