Idézetek a képzeletről
Szemem behunyom Elmém kinyitom Elképzelem Mi következik Egy nap meglátom Szerelmem arcát Egy nap ott tart majd Karjaiban Amíg az a nap El nem jön Csak behunyom szemem És álmodom tovább.
A szerelem szőnyeg, amelyet a képzelet szőtt.
Az ember olyan képeket lát a világban, amilyenek a fejében léteznek.
Én mindig először megszagolom a könyvet, beszívom a képeket és a betűket, aztán úgy érzem: én vagyok a mese és a könyv az olvasó.
Szemünk nemcsak lát, de teremt is. Úgy működik, mint egy vetítőgép: vágyainkat, vétkeinket, rögeszméinket, elfojtott indulatainkat, de szerelmünket s eszményeinket is rávetítjük a külvilágra, s azt hisszük, hogy az olyan is.
Az embert a képzelete jobban riasztja, mint a valóság.
Egyszerűen csak megpróbált megszabadulni attól az agyában imént fölmerült gondolattól, hogy mikor a legkevésbé sem számít rá, a világmindenség szokása szerint előugrik majd egy ajtó mögül, és azt kiáltja: "Huú!"
Vannak emberek, akik soha nem jutnak el Fantáziába, és vannak, akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak gyógyulást mindkét világnak.
A röpképtelen ember bárhová eljuthat a képzeletén, és többet - mert másként - lát, mint a legpöpecebb űrszonda.
Akárkik vagyunk itt, valahol máshol lehetünk hercegnők. Vagy írók. Vagy tudósok. Vagy elnökök. Vagy bármik, amiről mások itt azt mondják, sosem lehetünk.
Amikor már vészesen rühellem a telet, részletesen magam elé képzelem a tavaszt. Abban a hitben ringatózom, hogy nem hagytam ki semmit: így és így fog kibomlani, lépésről lépésre. Aztán eljő végre a valóságos tavasz; de nem bomlik ám, hanem robban, csodájával ezerszeresen meghaladva képzeletemet, emlékeimet. Akár a szerelem.
Minden lány egy kicsikét királylány, minden Fiú kicsit hős lovag. A Lány trónol Álomország trónján, a Fiú képzel kardot és lovat.
El akarom hitetni magammal, hogy még mindig itt van? Vagy azt szeretném, maradjon belőle valami, ha örökre elmegy?
Testi szemeimet Behunyom, és lelkem szemeivel nézek.
Oly kevés lehetőség adódik a szabadságra. Az egyik: a képzelet. De erről az utazásról gyakorta vissza kell szakadni a világba, s ez olyan, mintha időről időre láncra vernék az embert.
Facebook
Pinterest