Idézetek a házasságról
A szerelem valami sorsszerű. Szerelmesek vagyunk, s egyik nap arra ébredünk, hogy a szerelem elszállt. Még szeretnénk szeretni, hiszen minden olyan szép volt. Az Én még akarja, de a tudatalatti már nem. Már az sem esik jól, hogy a másik még szeret. Bosszant, hogy ő még szerelmes tud lenni. Mivel mindig fennáll a veszélye annak, hogy a szerelem elhalványul, ne alapítsuk házasságunkat pusztán a szerelemre. Tartósabb érzésre, a rokonszenvre is szükség van.
A mézeshetek néha csak arra valók, hogy a nő és férfi, a kik egész életükre szóló szövetséget kötöttek, hamar megunják egymást. Az a szerelem, mely nem a sziv nemes érzelmein alapszik, s csak olthatatlan, mohó szomjuság a nő szépségei után, alig éli tul ezt a néhány mámoros hetet.
Minden nő utálja a férjét, csak van, aki titkolja.
A barátaimnak azt mondom, hogy a házasélet unalmas, de csak azért, hogy jobban érezzék magukat, akiknek nincs párjuk.
A szerelem, a hit, a kölcsönös tisztelet, ha mindez nincs meg a házasságban, ugy nem egyéb az, mint rabszolgaság, gyalázat és kétségbeesés.
Amíg az ember facér vagy szingli, akkor sokkal könnyebben vet véget akár egy kapcsolatnak is. A házasságnál már más. Annak felbontása nem egy egyszereplős játék. Ott sok ember sérülhet lelkileg, akár bele is rokkanhat, tehát abból nem úgy lép ki az ember, hogy "hát, bocs, drágám, másba szerettem bele, szevasz... ". Ez nem így megy.
A fiatal arák valójában nem is gyerekek. A házasság nagyon hamar apró, koravén nővé változtatja őket, arcuk egyszerre sugároz reményvesztettséget, ünnepélyességet, elhagyatottságot és végtelen szomorúságot.
Millió apró oka van egy házasság szétesésének; a legtöbb túlságosan is kicsi ahhoz, hogy említésre méltó legyen.
A legtöbben nem fogjuk egyetlen, élethosszig tartó partnerrel leélni az életünket, akihez ha törik, ha szakad, hűek maradunk, míg a halál el nem választ. Egy olyan korban, amelyben felismerjük a szükségét annak, hogy az élet minden területén fejlődjünk, annak érdekében, hogy lépést tartsunk a folyamatosan változó életkörülményekkel - javítanunk kell munkahelyi körülményeinken, az alvási szokásainkon, a gyermekszülési gyakorlatunkon, az étrendünkön és a számítógépes programjainkon -, talán azt is át kellene gondolnunk, hogy a romantikus szerelemről kialakult, idejétmúlt és túlságosan leegyszerűsített látásmódunkat is nyugdíjazzuk. Tegyük félre a mentsvárat jelentő fantáziákat azokról, akiknek az életét élni szeretnénk, és lépjünk tovább egy olyan látomás felé, amely megfelel a mi életünknek, annak az életnek, melyet valóban élünk.
Bármit is gondolunk a válásról, akár jónak, akár rossznak, helyesnek vagy helytelennek, erkölcsösnek vagy erkölcstelennek tekintjük, az nem számít. Válások vannak, és lesznek is.
A házasság azt kívánja tőlünk, hogy átéljük a másikkal az életét.
Minden házasságnak ész-házasságnak kellene lennie. Nagy vállalkozásban, hadviselésben, politikában, irodalomban, művészetben nagyrabecsüljük az észt; a házasságban pedig, ahol egyszerre nagyvállalkozónak, hadvezérnek, politikusnak és művésznek kell lennie az embernek, megfosztjuk trónjától az elmét és a szívet ültetjük a helyébe. Még az ész legkiválóbb emberei, a költők is túlozva magasztalják a bolond, semmivel sem számoló, őrjöngő szerelmet, amely kirúgja maga alól az okosság zsámolyát!
A házasság az egyetlen dolog, ami reményt ad az életben. Létrehoz valami mást, ami több, mint a kettő összege.
A barátok sok hibát észrevesznek egymásban. A házastársak a legutolsó, szörnyű apróságot is.
Ha az emberek nem hisznek a halálig tartó házasságban, talán jobb lenne, ha össze sem házasodnának, mint hogy olyasmit fogadnak meg esküvel, amit nem gondolnak komolyan.