Idézetek a filozófiáról
Okvetlenül meg kell tanulnunk, hogy valami jó lehet rossz, és valami rossz lehet jó is. Ha önök jóra gondolnak, azt a viszonylagosság értelmében kell venniük. (...) Lélektani szempontból nézve a jó mindenképp valami rosszhoz mérten jó. Eredetileg a jónak és a rossznak ez az érzése a kedvezőt vagy a kedvezőtlent jelölte meg. Így például egy törzsfőnököt egyszer megkérdeztek: mi a különbség jó és rossz között. Azt felelte: ha ellenségem feleségét elrabolom magamnak, az jó. De ha egy másik törzsfőnök rabolja el az én feleségemet, akkor az rossz. Így nem az erkölcsös és az erkölcstelen között tesznek különbséget, hanem kedvező és kedvezőtlen között. A babonás beállítódás mindig azt kérdi: kedvező? Az értelem ezen a ponton igencsak felfigyel. Az erkölcsfogalom ezzel szemben csak nagyon későn jött létre.
Minden káoszban van kozmosz (ékesség, rend, tisztesség) is, minden rendetlenségben rend is rejlik, s minden önkényben folyton ott a törvény, mert mindaz, ami hat, ellentéten alapszik. Ennek fölismeréséhez a megkülönböztető emberi értelemre van szükség.
Attól tartok, hogy még a megnyilvánult igazságnak is tovább kell fejlődnie. Minden, ami él, változik. Nem kellene megelégednünk a megváltoztathatatlan hagyományokkal.
Nincs gondolat, amihez ne lehetne hozzászokni.
A tisztesség és becsület minden dolognak hasznára van - a filozófiának is.
A világ, amelybe beleszületünk, durva és borzalmas, de egyúttal istenien szép is. Vérmérséklet dolga, ki mit hisz túlsúlyban levőnek: az értelmetlenséget vagy az értelmet. Ha az értelmetlenség abszolút mértékben túlsúlyba kerülne, akkor magasabb fejlődési fokon egyre nagyobb mértékben szűnne meg az élet értelme. De nem így van - legalábbis szerintem. Mint minden metafizikus kérdésnél, itt is valószínűleg mindkettő igaz: az élet értelem és esztelenség, vagy tele van értelemmel és esztelenséggel. Én pedig aggódva remélem: az értelem kerül túlsúlyba és nyeri meg a csatát.
A valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó.
A Szeretet Palotájának kapuja kétfelé nyílik. Ahol beléptél, ugyanott ki kell lépned egyszer, hogy visszatérj oda, ahonnan indultál. Mindazt, amit teremtettél, magad mögött hagyod, de később bármikor visszanézhetsz rá. Amikor visszatekintesz, látni fogod: a Szeretet Palotája fényesebben ragyog a te teremtő fényed által.
Ha én nem magamért vagyok, akkor ki van helyettem? De ha én csak magamért vagyok, akkor miért vagyok?
Az emberek csakis azért hiszik magukat szabadoknak, mert cselekedeteiknek tudatában vannak ugyan, de nem ismerik az okokat, amelyek determinálják őket.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten, Félni, hogy talán még igazság sincsen, Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge, Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre. És makacs reményem mégis, mégis hinni, Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi. És örülni tudni a nagy megnyugvásnak, A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.
Az emberek azt hiszik, hogy egy fogalomnak nincs jelentése addig, amíg nem definiálták. De könnyen megmutatható, némi logikai megfontolással, hogy ez nyilvánvalóan nonszensz.
A filozófusok legnagyobb szégyenének tartom, hogy életmódjuk tanaikkal furcsa ellentmondásban van.
A filozófus inkább anatómus, mint orvos: boncol, de nem gyógyít.
Annyi bizonyos, aki egyszer a kritikát megízlelte, örökre megundorodik minden dogmatikai fecsegéstől, mellyel azelőtt szükségből beérte, mert eszének szüksége volt valamire, s jobbat foglalkoztatására nem találhatott.
Facebook
Pinterest