Idézetek a felfogásról
Egy ember lelke bizonyos szempontból ugyanakkora, mint a Nap.
Minden állat, még a legkisebb is félelmetes, amikor az életét védi.
Nem kétséges, a pokolban is adódnak olykor kellemes pillanatok. Ha másért nem, azért, hogy az ember sose felejtse, a pokol még távolról sem a legrosszabb hely, ahova kerülhet.
Az emberek (...) nem a tényekre emlékeznek, hanem a saját benyomásaikra. Valami alapja a benyomásoknak is van.
A véletlen egybeesés nehezen hihető egy irodalmi műben, a való életben azonban sokszor ez jelenti az elsődleges vezérszálat.
Ez a háború. Az ember arra fecsérli az idejét, hogy találkozik egy sereg fickóval, akit nem lát többé.
A legnagyobb igazságtalansága a világnak, hogy kicsit mindenkinek igaza van. Azért a sok nyomorúság, háborúság, békétlenség, mert az emberek semmi mást nem látnak, csak a saját kis igazukat, s csak azt ösmerik el. A másikét látni se bírják, ha mégoly hatalmas is, tudni se akarnak felőle.
Vándorutamon találkoztam egy öreg szanjászíval, Ganakának hívták - ő akkor valami nagyon lényegeset mondott nekem. Engedd, hogy a világ legyen a tanítód! Akkor még nem fogtam fel, mit ért ez alatt, most azonban már tudom. Minden élmény, amely csapdába ejt, világi élmény. A világ csalóka, nehéz átlátni, milyen is valójában. Ez a világ azonban mégsem több, mint vágy, márpedig minden vágy követésre késztet. Miért? Mert azt hisszük, valódi. A világ nem egyébre tanít, mint arra, hogy "ne higgy bennem!" A vágyak fantomok: csak arra jók, hogy leplezzék a halál vigyorgó pofáját. Légy bölcs! Ne higgy semmiben!
Ha azt nézzük, mit vettek el tőlünk, akkor nehezen viseljük el az életet. Ha azt nézzük, mit adhatunk másoknak, az sokkal jobb.
Önmagunkról csak elméleteket gyártunk: elítélő és megbocsátó elméleteket - önmagunkhoz nincsenek érzelmeink. Az önzés nem önszeretet - mint ahogyan a has éhsége, az egyensúlyérzékünk, a légszomj sem önszeretet, hanem csak a szervezet működésének törvénye. Nem igaz, hogy szeretjük magunkat. Talán sajnáljuk olykor magunkat - amikor halottainkat gyászolván a magunk halálától érzékenyülünk el -, talán féltjük magunkat, de nem szeretjük.
Fogtam a hosszú viaszgyertyát, beletartottam egy lángba, és új tüzet gyújtottam. A pici láng megnyúlt, és aranyvörös lett. Csoda, gondoltam. Mennyi láng lesz egy pici lángból; egy pici láng tűzbe boríthat egy egész világot. Ugye, hogy ezzel az egyszerű mozdulattal még én is gyarapítottam a világ világosságát?
Az élő ember arca sosem tükröm, talán mert olyan mozgékony és változó, önmagára sem mindig hasonlító; mert vajon egyaránt önmagára hasonlít a mosolygó és zokogó ember is? Nem, az embernek nem mindegyik arca azonos önmagával; a sok lehetséges arca, a sok lehetséges arckifejezése, fintora, szemöldökrándítása, ránca, csodálkozása, elsötétülése, derűje, borúja, dühe közül csak egy - vagy talán kettő? három? - jellemző igazán az emberre, aki az arc mögött él.
Nem biztos, hogy minden az, aminek első pillantásra látszik. Azt hiszem, ez az emberekre is igaz.
Ha egy embert ismerni annyit jelent, hogy ki tudjuk előre számítani, hogy mire hogyan reagál s miről mi a véleménye, akkor jól ismerem. De azt hiszem, ez mégis csak a látszat. Hogy úgy mondjam, tapasztalati úton megtanultam, de a belső mechanizmust nem ismerem és nem értem. Mint a kuruzslók. Évezredek alatt az emberek kitapasztalták, hogy melyik fű, virág, forrásvíz mire jó - de nem tudták, miért. Attól még használhatták a gyógyfüveiket, mégpedig tévedés nélkül. Csak éppen - mondjuk - képtelenek voltak szintetikus úton gyógyszereket előállítani.
A fekete és a fehér együtt képez egy egységet, mindkettő kell a teljes élethez.
Facebook
Pinterest