Idézetek az emberismeretről
A víz, míg fenn siet a bércek között, sok terhet vesz magára, melyet utóbb nem bír el. Mikor árad, s elönti a síkokat, elsőként ettől szabadul meg. Elzárja magát a világtól, miként az ember, ha gondjaival bástyázza körül magát. (...) Jársz - kelsz a világban, itt is, ott is magadra veszel valamit. Hol jót, hol rosszat. Aztán annyi minden ragad rád, hogy már nem bírod. Lerakod hát magad köré. Csakhogy akkor nem látsz túl ezen a falon. Ott vagy belül, egymagad. Ugye milyen borzasztó? A folyó sem tudja elviselni. Időről időre áttöri e hátakat. De az ereje csak arra elég, hogy egy része kijusson. Arra már nem, hogy visszatérjen önmagába. S ami kint marad belőle, elpusztul, rohadni kezd. A folyó ilyen. Nem tudja legyőzni önmagát. Időről időre elhagyja medrét, de mindig újra teremti gátjait. Isten azonban soha nem hagyja el gyermekeit. (...) Isten azért hívta el az embert, hogy őrködjön a Teremtés rendjén. De nem írásokban, nem templomok homályában, nem mások hitét gyalázva, pusztítva, vérbe tobzódva, máglyák tüzén pörkölődve, hanem a folyók mentén, az erdőben, a földeken, munkával és hittel. Nem szavakban, énekben kell dicsérni az Urat, hanem tettekben. Amíg a folyó él, mert életben tartjuk, Istennek tetsző életet élünk, az ő rendjére vigyázunk, ha soha át nem lépjük a templomaitok kapuját. Ha pedig vizeink meghalnak, mert nem gondozzuk őket, bújhatjuk reggeltől estig az írásaitokat, járhatunk a templomaitokba, imádkozhatunk és dicsőíthetjük napszámban az Urat, mit sem ér!
Kétféle ember létezik: az egyik megpróbálja felépíteni a jövőjét, a másik pedig megpróbálja újraépíteni a múltat.
A gyűlöletkeltés szándéka fel sem vetődik azokban, akik mentesek az előítéletektől.
A mi korosztályunk nem élt át háborúkat és gazdasági válságokat, mégis háború pusztít szívünkben, és egész életünk egyetlen lelki válság. Forradalomra készülünk a kultúra ellen. Krízisünk spirituális természetű, és végigkíséri életünket.
A normális emberek is nagyon idegesítővé válhatnak, ha idegesítő helyzetbe kerülnek.
Az az áldozat, aki elhiszi, hogy minden lépését előre kiszámították, nemcsak megbénul, hanem ismeretközlőbbé is válik.
Sok ember olyan, mint a kaméleon: tetszéseként válthat színt. Sok olyan, mint a vitorla: magában mozdulatlan áll; de minden támadó szélnek enged, s annak változásaként változtatja irányait, most éjszak, majd dél felé. Sok ember eszközzé tétetik; mert egyébre nem való. Sok eszközzé teszi magát, hogy saját célait érje el. Ez gonosz, amaz együgyű; s reájok támaszkodván, mindenikben kárt vallhatsz.
Félünk tőle és becsméreljük azt, ami más, ami nem megszokott. Ilyen az emberi természet.
Szertelen gőgjében minden kornak a fiatalsága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy a nap felkel, és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a nap neki nem nyugszik le soha. Így van jól. Mire a nap lenyugszik, már egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanezt. Csak az emberek dűlnek ki, a hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő.
Semmi sincs bámulatosabb, mint az őrült elme hallatlan agyafúrtsága. Kivéve talán az épelmejű ember kivételes bogarasságait!
Rájöttem, hogy az emberek többrétegű titkok. Azt hiszed, hogy ismered és érted őket, csakhogy az indítékaik mindig rejtve maradnak: a szívük mélyén őrzik őket. Megismerhetetlenek számunkra - egyszerűen csak néha úgy döntünk, hogy megbízunk bennük.
Amikor az élet nehézségei megnőnek, akkor - logikusan - pont egymáson kellene segíteni. Jóval nagyobb szükség lenne a kölcsönös segítségre, empátiára és összefogásra. És mégis, azt látjuk, hogy ehelyett az egyéni érdekek és nárcisztikus érzelmek erősödnek fel, még a "jó" emberek esetében is.
Elnevettem magamat. Egyszerűen nem bírtam ki, bár fájt minden arcizmom. Amikor abbahagytam a nevetést, álltam tekintetét. Pillantása lehámozta rólam az évek során felötlött védelmi álarcaimat, a tagadást, a titkokat, a kötelező sminket, a hamis mosolyokat.
Legnagyobb ellenséged mindig ott bujkál, ahol utoljára keresnéd.
Ismerték sokan, sokfélék és sokfélének, de csak hitték, hogy tudják is, milyen ember ő valójában. (...) Maga sem tudta, ki lakozik abban a testben, amit a tükörben lát, ha belenéz. Nem lehet olyan egyszerű tulajdonságokkal megfogalmazni, mint hogy céltudatos vagy éppen maximalista. Egy igazi mosolyában, egy merész kijelentésében, egy mérges pillantásában és egy adott pofonjában viszont érezhető volt, milyen is az ő igazi arca.
Facebook
Pinterest