Idézetek az emberismeretről
A világtalanok elméje olyan, akár a víz. Szürke, csendes, áttetsző. Elég ahhoz, hogy életben maradjanak, de ennél többre nem. A tisztánlátók tudata viszont leginkább az olajhoz hasonlítható, sokkal sűrűbb. És ahogyan az olaj meg a víz sem keveredik, ez a két elme sem fog, soha.
Az embert nem a születés, a földi rang avatja előkelővé, hanem a szellem és a jellem.
A derűs embereknek nem könnyebb a sorsuk, csak más szemüveg van rajtuk. Azt szoktuk mondani: jó természetük van. A jóra vannak hangolva. Életörömre. (...) Tedd csak fel az "áldott szemüvegedet", s máris látod, hogy süt a nap, hogy sok öröm és emberi jóság van.
Minél kevesebbet tudunk egymásról, annál cukrosabb lesz az életünk.
Az egyszerű emberek, akik a társadalom legalacsonyabb fokán állnak, végletekben élnek. Sokkal nagyobb képzeletük van, mint sejtjük.
A földi nép olyanra vágyik, Ami a földön nem lehet, Búvóhelyet ásna rogyásig, De csak a sírját ássa meg. Van, aki fárad, futva, félve Töri magát nyugvóhelyért, S ha benne fekszik, kérdi végre: Miért is siettem, jaj, miért?
Mindenki ismer olyanokat, akik mindenáron ragaszkodnak a maguk igazához, hogy az egész környezetükkel összevesszenek, mintsem, hogy vidáman elfogadják, hogy két opció is létezik.
Tudod, mostanában az a baj, hogy az emberek nem ismerik egymást. Együtt élnek, együtt dolgoznak, de fogalmuk sincs, hogy a másik mit érez, mit gondol.
Addig toleráljuk csak a másikat, amíg ugyanolyan, mint mi és amíg szeret bennünket. Éppen ezért inkább olyan emberekkel találkozunk, akik ugyanúgy gondolkodnak, beszélnek, öltözködnek, hisznek és imádkoznak, mint mi, és ugyanazokat a dolgokat teszik, mint mi... ez megnyugtató!
Az igazi találkozás az emberek, nem pedig a szerepek között zajlik.
Lehetünk síksági nomádok vagy egy multinacionális cég vezérigazgatói, utcaseprők egy eldugott külvárosban vagy a médiából ismert sztárok, alapjában véve ugyanazok a szükségleteink: az identitás, az érzelmi és anyagi biztonság, a csoportba, törzsbe, családba tartozás. Mindnyájunknak szükségünk van osztozásra és összekapcsolódásra, szabadságra és autonómiára, elismerésre és megvalósulásra, arra, hogy szeretetet adhassunk és kapjunk.
Az emberek olyanok, mint a kutak: amennyiben alászállnak önmaguk mélyére, akkor a talajvízrétegnek köszönhetően összekapcsolódnak. Ugyanaz a víz tart életben minden embert, ugyanazok a szükségletek vezérlik.
Amikor ítélkezünk, csak egy kicsiny oldalát látjuk a másiknak, de úgy tekintünk erre a kicsire, mintha a teljes valóság volna, ezért belezárjuk.
Rohanunk és rohanunk, tennivalóról tennivalóra. Úton vagyunk és kutatunk kielégíthetetlenül, mindig elégedetlenül, száraz torokkal és szívvel! Tudtunkon kívül rajta ülünk az egyetlen kúton, amely igazán olthatná szomjunkat. Úgy hívják, hogy jelenlét önmagunkkal, másokkal, jelenlét a világban.
Három szó okoz lázat, három szó szögez ágyhoz: megváltoztatni az életet. Ez a cél. Tiszta, egyszerű. Az utat azonban, amely elvezet a célhoz nem látjuk. A betegség az út hiánya, bizonytalansága. Nem egy kérdés előtt állunk, hanem benne vagyunk a kérdésben. Magunk vagyunk a kérdés. Új életet szeretnénk, ám az akaratnak, amely a régi élet része, nincs semmi ereje. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik a bal kezükkel nyújtanak egy golyót, ám nem engedik el, csak, amikor meggyőződtek róla, hogy a jobb kezükben ott van cserébe egy pénzdarab: nagyon szeretnénk új életet, ám úgy, hogy nem veszítsük el közben a régit. Nem ismerjük meg az átmenet pillanatát, az üres kéz időszakát.
Facebook
Pinterest