Idézetek az emberismeretről
Egyszer csak felbukkan valaki, és olyasmit művel veled, amit korábban már sokszor elszenvedtél. És bár nem érzel semmit az illető iránt, ugyanazt a reakciót indítja be benned, mint a régi élmények.
A nem akarásnak és a túlakarásnak a gyökere ugyanaz. Az én-uralt ember nem tud bízni. Nem hisz abban, hogy van az életben olyasmi, aminek eléje kell menni, s van olyan, amit várni kell. Mert jön. Nem veszi észre, hogy mindenért meg kell dolgoznia ugyan, de amire igazán vágyik, az ajándék.
A félénkség, gátlásosság és szégyenlősség - csak azok kedvéért, akik nem ismernék ezt az érzést - kellemetlen feszültséget, kényelmetlenséget és különféle testi tüneteket okoz, különösen idegenek jelenlétében vagy új helyzetekben. A félénkség nem betegség, hanem egy temperamentumtípus; nem lehet "leszokni" róla, de megoldható, hogy az ember ne essen el a saját lábában.
Aki képes rá, cselekszik, aki nem, az beleköt a cselekvők tetteibe.
Az ember - az evolúció tévedése, hiszen az ember az egyedüli lény, amely képes felborítani a természet biológiai egyensúlyát.
Minél közelebb van az ember a természethez, annál szabadabb és tisztább, mind a gondolataiban, mind pedig a cselekedeteiben.
Kár, hogy a természet csak egy embert teremtett belőled, mert megvolt az anyaga egyaránt a derék és a gazfickóhoz!
Senki nem szereti olyan problémák súlyát hordozni, melyeken nem segíthet. Senki nem szeret sötét emlékek, borús gondolatok között időzni.
A leggonoszabb ember is meg tud, - bárha csak pillanatokra is - szelídülni.
Kétféle ember van: az, aki szabad, kíváncsi, mozog, néz és figyel, és az, aki nem mozdul, merev, és gyanakodva nézi a mozgót.
Azt hiszem, a világ nem népcsoportok, nemzetek, vallások vagy bőrszínek szerint oszlik meg, talán ennél sokkal egyszerűbb a dolog és mindössze két emberfajta létezik: a nyitott, kíváncsi és a zárt, gyűlölködő.
Azokat a dolgokat utáljuk másokban, amelyeket nem tudunk elviselni önmagunkban.
Teljes az, aki ember, akinek érzései vannak. Aki mer hibázni, és nem sírni felette, hogy Úristen, most mi lesz. Mi lenne, megy tovább, és harcol, addig, amíg el nem éri a célját. (...) Tudja, hogy mit akar az élettől, és hogy mennyit várhat el magától. Nem a festék, vagy a ruha teszi vonzóvá, hanem a fellépése: ragyog, tündököl, képtelenség elmenni mellette. Tisztában van azzal, hogy butaság a tökéletest keresni, mert olyan nincs. Olyan viszont van, amikor találsz valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy. Hiszen legbelül valójában mindannyian arra vágyunk, hogy azért szeressenek, amilyenek vagyunk. Érezni, hogy "elég az, ami vagyok".
Nem az izmok, még csak nem is a reflexek, hanem az intelligencia jelenti valakiben a legnagyobb fenyegetést.
Az ember kibírja a földrengést, a járványokat, a betegségek szörnyűségeit, a lélek összes kínját, de minden időben a hálószoba tragédiája volt és lesz számára a leggyötrelmesebb tragédia.
Facebook
Pinterest