Idézetek az életről
Semmi sem javítja úgy az életkedvet, mint egy közeli találkozás a kaszással.
Amit átélünk, mindig a valós esemény előtt vagy után éljük át, mely elementáris és felfoghatatlan gyorsasággal tűnik tova; átéléseink mind álomszerű, csupán a mi szűk személyünkre korlátozódó képzeletszülemények.
Minden ember két hitkérdéssel szembesül itt; először, hogy érdemes-e hinni az életben, másodszor, hogy érdemes-e hinni az élet céljában. Mindkét kérdésre mindenki már csak azon egyszerű ténynél fogva, hogy él, oly határozott és habozás nélküli "igen"-nel felel, hogy nyomban elfoghatja a kétség, vajon jól értette-e a kérdést. Annyi bizonyos, keserves munkájába kerül, mire újra eljut oda, hogy belsőleg is igent tud mondani mindenre, hiszen ha mélyebbre ás magában, olyan kérdések rohanják meg, amelyekre csak zavaros és kitérő válaszok adódnak.
Az ember egyebet se tesz itt, mint szellemi életlehetőséget teremt magának; bár úgy látszik, mintha azért dolgozna, hogy meglegyen a tápláléka, ruházata, és így tovább, ám ez mellékes, hiszen minden egyes látható falattal megkap egy másik láthatatlant is, minden egyes látható ruhával egy láthatatlan ruhát is, és így tovább. Ez minden emberlét igazolása. Látszatra mintha utólagos igazolásokkal teremtene alapot létezéséhez, ám ez csak pszichológiai tükörírás, élete valójában a kapott igazolásokra épül. Természetesen mindenkinek tudnia kell igazolni az életét (vagy halálát, ami egyre megy), ez alól nincs kibúvó. Látjuk, hogy minden ember éli az életét (vagy halja a halálát). Belső igazolás nélkül ez sem menne, senki nem képes igazolatlan életet élni. Ebből az embert lebecsülve, arra lehet következtetni, hogy mindenki igazolásokkal próbálja megalapozni az életét.
Élni annyit jelent, hogy az élet középpontjában vagyok; olyan szemmel nézem az életet, amellyel létrehoztam.
Ha valami kérdés erősen foglalkoztat, maga az élet hozza a választ.
Rendjén való, hogy ne legyen könnyű egy kemény világra szülni valakit. Új életet teremteni könnyű, egy régit elvenni könnyű. Rendjén való, hogy a folyamatnak legalább egy része nehéz legyen.
Egy-e a lélek és a test? Honnan jövénk, hová megyünk? Elalszik-e a sírba', vagy Uj lángra lobban életünk?
Tényleg úgy van, ahogy mondják. Az élet egészen kis köröket leírva ismétli önmagát.
A leghősiesebb halál sem ér annyit, mint a leghitványabb élet.
Némely ember hosszú évtizedekig él, mégis amikor lehunyja a szemét, nem lehet azt mondani, hogy valóban élt, mert csak egyszerű átutazó volt az életben, vagy pedig a világ értelme iránt érzéketlen néző.
Minden élet megismételhetetlen és végtelenül szép, tele olyan mélységekkel és bukásokkal, olyan csodákkal és tragédiákkal, amik csakis a megélő számára elevenednek meg, s jutnak el a létezésig, hogy aztán a kikerülhetetlen sorsfélbetöréssel, a halállal újra a nemlét sötét masszájába hulljanak vissza.
A mélyszegénységben élők sorsa kívülről taszító, mégis hamis biztonságot ad (lám, van még lejjebb is), belülről pedig végtelenül küzdelmes és szomorú. A sikeres, hirtelen meggazdagodott ember sorsa kívülről előbb irigylésre, majd a végén, az elkerülhetetlen bukás után kárörömre méltó, belülről pedig küzdelmes és szomorú. A kettő közötti kisember sorsa kívülről érdektelen, belülről pedig küzdelmes és szomorú.
Ha megtehetném, meg kellett volna tennem, megtehettem volna. Az emberi természet sajátja azt feltételezni, hogy valamilyen szinten irányíthatjuk azt, ami velünk történik, de a helyzet az... hogy az élet zajlik, és néha elkésünk. A fenébe, néha meg túl korán érkezünk. Néha rossz döntést hozunk, néha viszont jót. Az emberek akkor mondják ezt a három dolgot, ha a dolgok nem jó irányba mennek. Amikor jó irányba mennek, akkor nem kérdőjelezik meg saját tetteiket. Akkor kérdőjelezik meg, amikor a dolgok pokolivá válnak.
A térkép így szól hozzád: "Olvass elmélyülten, kövess elszántan, ne kételkedj bennem... Én vagyok a világ a tenyeredben."
Facebook
Pinterest