Idézetek az életről
A sejtés és a tudás között van az élet és a halál.
Az életben nincs igazi kárpótlás, öregem. Ha neked egyvalaki kell, száz másikat megkaphatsz, a száz se teszi ki azt az egyet.
Aki az emberi életből többet megért már, az sokkal jobban meg tudja különböztetni, mi fontos az emberi életben, és mi nem az.
Egyszerűen csak élni. Annak örülni, hogy már vagyok valami, és ez csak úgy magától létezett. Nem tudni, mikor, egyszer csak megszűnt ez az állapot. Úgy hozta az élet, hogy nem lett belőlem valaki. Ez nincs így rendjén. Az ember talán nem azért születik, hogy éljen? De azért, nem? De ahogy egyre tovább élek, mégis elveszítem a belső tartalmat, és úgy látszik, kiüresedett emberré válok. És ahogy egyre tovább élek, egyre üresebb és értéktelenebb emberré leszek? Itt valami nem stimmel. Hol tud ez a folyamat irányt váltani?
Amikor az ember életben próbál maradni, csak azt látja, amit látnia kell; a többi a kerítés mögött marad.
Az élet több annál, mint hogy a fájdalmat kerülgessük.
A túlhajszoltság legnagyobb átka, hogy elveszi örömeinket, örömtelen kötelességgé válik sok minden, ami önmagában életünk örömforrása lehetne.
Az igazság az, hogy az élet egyszerre tervszerű és véletlenszerű, noha nem egyenlő mértékben.
Az élet kerék, egyetlen ember sem képes sokáig fölül maradni rajta. És végül mindig ugyanarra a helyre fordul vissza.
Életed során nem csupán egy hegyet, hanem egy egész hegyláncot kell megmásznod. Ez olyan, mint a színes karateövek. Hiába szerezted már meg az egyiket, de a feketéért még keményen meg kell küzdeni.
Amikor már azt hiszed, hogy feljutottál a csúcsra, és hátradőlve büszkén tekintenél jól elvégzett munkádra, akkor az élet mindig újabb kihívásokkal rukkol elő. Gyakran ezeket csak púpnak érezzük a hátunkon, máskor meg érdemesnek tűnik belevágni. Így megy ez. A kihívások elől nem szabad megfutamodni, a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket.
Valahogy az az érzésem, mintha mostanáig egy zsámolyon álltam volna, s ebből az előkelő magasságból, derűs mosollyal tekintettem volna le a világra - a lábaim alatt heverőre. Percekkel ezelőtt valaki kirúgta lábam alól a zsámolyt. Csak idő kérdése, mikor kezdek el zuhanni.
Vajon hányszor törhetik össze az ember szívét büntetlenül egy élet során?
Valójában soha senki nem tudja, hol érnek véget a dolgok, vagy véget érnek-e egyáltalán.
Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: "Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg."
Facebook
Pinterest