Idézetek az állatokról
Rágódott rég egy kérdésen a földigiliszta: Miért utálja őt az ember, hiszen olyan tiszta? Nem volt képes felelni rá sok oktalan állat, hogy terem az emberszívben undor és utálat.
A bagolynak semmi keresnivalója a pacsirta fészkében.
Ez a döngicsélés jelent valamit. Olyan nincs, hogy csak döngicsélés van meg zümmögés, és az nem jelent semmit. Ha döngicsélés van meg zümmögés, akkor ez azt jelenti, hogy valaki vagy valami döngicsél, illetve zümmög, és amennyire az én műveltségem futja, az egyetlen elképzelhető ok, ami valakit döngicsélésre, illetve zümmögésre indíthat, abban a tényben leli magyarázatát, hogy az illető egy méhecske.
Az édesvízi halak szempontjából a tó sziget: olyan lakható vízsziget, amelyet barátságtalan szárazföld vesz körül.
A tigris, melyet ketrecében látsz őrülten fel s alá járni, ezzel egy időben valami olyasmiben mélyed el, amit egy ember bizonyára gondolatként értékelne. Ez a gondolat pedig egy kérdés formájában ölt testet: Miért? "Miért, miért, miért, miért, miért, miért?" kérdezi a tigris önmagától, óráról órára, napról napra, évről évre, amint végtelen rója ketrece rácsai mögött. Nem tudja elemezni, nem tudja feldolgozni a kérdést. Ha valami módon meg tudnád kérdezni az állattól, hogy: Mit miért? – képtelen lenne választ adni rá. Mindazonáltal a kérdés olthatatlan lángként ott ég az elméjében, olyan soha nem enyésző fájdalmat okozva, mely érzéketlenné teszi, végül pedig az állat végső letargiába esik, amit a gondozók az élet visszafordíthatatlan elutasításaként értékelnek. És ez a rákérdezés természetesen olyan dolog, amit egyetlen tigris sem tesz megszokott élőhelyén.
A gazdi nem teljesen ember, hanem kicsit maga is állat: hajlandó elragadtatottan bámulni a macskájától ajándékba kapott kövér gilisztát, hogy aztán egy óvatlan pillanatban visszavigye a kertbe. (A gazdi gyereke ilyenkor kimegy, megvigasztalja a sokkos kukacot és ujjal előfúr neki, hogy könnyebben vissza tudjon mászni a földbe.) A cica pedig boldog, mert végre ő is adhatott valami finom falatot a kétlábúaknak, akik láthatólag hamar el is fogyasztották - hiszen a giliszta eltűnt!
Az, hogy az állatvilág részei vagyunk, sok ember számára kellemetlen információ. Én azt gondolom, hogy az állatvilág a maga módján legalább olyan jó, mint az emberi világ. Az állatok funkcionálisan tökéletesen megfelelnek a saját környezetüknek, beleértve a társas környezetüket. Egy kutyafalkában a társas lét nagyon gazdag, és érzelmileg is komplex világot jelent, ami semmivel sem alább való az ember világánál.
Abból a pénzből, amit a kutyánkra és az összes általa tönkretett dologra költöttünk, egy kis jachtot vehettünk volna. Viszont hány jacht várja egész álló nap az ajtóban, hogy az ember hazamenjen? Hány jacht él azért a pillanatért, hogy az ember ölébe mászhasson, vagy hogy leszánkázhasson a domboldalon gazdája képét nyalogatva?
A háziasítható állatok hasonlóak egymáshoz; minden nem háziasítható állat a maga módján nem az.
Mikor nincsenek ökrök: tiszta a jászol, a gabonának pedig bősége az ökröknek erejétől vagyon.
Fontos helyzetekben hihetetlenül hasonlatos az állat ösztöne a mindent átfogó értelemhez. Ilyenkor az állat úgy viselkedik, mint egy józan holdkóros.
A kicsivel voltam. Ott bújtunk a feketerigó fészkében. Puha, meleg testét tollak borították. A feketerigó a háztetőn ült, szárnyait lebegtette, rikoltozott. MacNabola doktor és Halál doktor alattunk állt a kertben. Mellettünk egy asztalon kések, ollók és fűrészek. Halál doktor egy nagy fecskendőt tartott a markában. - Hozd le! - kiabált. - Rendbe hozzuk! Jobb lesz, mint újkorában! A kicsi sivalkodott és sivalkodott félelmében. Ott állt a fészek szélén, a szárnyait lebegtette, először próbált repülni. Láttam a szárnyán a nagy kopasz foltokat: még nem volt elég tolla, a szárnyai nem voltak elég erősek. Próbáltam utána nyúlni, de a karom kemény volt, merev, mint a kő.
Meg kell tanítani a kutyámnak: attól, hogy sziszeg, meg néha mozog is, a kerti locsolócső nem ellenség.
Bárcsak tudtam volna... hogy a pénztárcám bánja, ha a kutyám a piros lámpánál kidugja a fejét az ablakon, és ráijeszt a mellettünk álló kocsi sofőrjére.
A kutyám nem is sejti; az utca mindenkié, mindenkinek joga van a közlekedéshez. Még a mi házunk előtt is.
Facebook
Pinterest