Tél
Kint ólomszürke, felhős az ég, kevés a fény. Az évszakhoz képest enyhe az idő, olvad. És mindjobban kiütközik a világ piszka a hó alól.
A február fura szerzet. Se íze, se bűze. Lehetetlen megtippelni, mikor kezdődnek a napok, és mikor érnek véget.
Életemnek mind a huszonnégy évét nagyvárosban éltem le, és azt hittem, a hóvihar csak a regényekben süvölt. De nem: süvölt az igazából.
Csörren a cserfák csupasz ága,
Kegyetlen a hideg!
Csikorgó tél van, s zordon éjjel,
S a világ didereg;
Gyémántmezőket lát az ember,
Amerre elhalad;
A hókristályok ezre csillog,
Ropog a láb alatt.
Minden tél szívében rejtezik egy vibráló tavasz, és minden éj leple mögött ott vár egy mosolygós hajnal.
A tél a tündérmesék ideje. Természetanyácska csillogó ruhába öltözve köszönti az évszak mitikus teremtményeit, míg a téli álmot alvó állatok meleg ölébe és kényelmes faodvakba fészkelik magukat.
Minden éjjel egy sereg virág
költözik az ablak üvegére,
könnyű indák, álombéli fák,
szirmok, ágak, levelek fehére.
A nappalok mind rövidebbek,
Jön a tél csendesen,
Átokvert lélek, fagyos szélvész
Sír a kéményeken,
Ökör, szamár, ló összebújva,
A széllel versenyt ordít,
Az ember búsan gondba mélyed,
S a tűz mellé huzódik.
A vidéki élet hátránya (...) hogy az ember nem tudja kivonni magát alóla, amint körülötte minden meghal vagy hibernálódik a tél idejére. A városban, ahol a fények és a nyüzsgés az úr, nehezebb észlelni az évszakok váltakozásait.
A berekben nincs protekció, és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet, és egyetlen rossz felelet az élet bukását jelenti.
Facebook
Pinterest