Tél
Mindig is gyűlöltem az ürességet, amely a tél velejárója; a néptelen táj és a bántóan éles különbség az ég és a föld között, a fák átváltozása csontvázakká és a városé pusztává.
Zúzmarás a december,
Örülhet a hóember.
Hófehér a pocakja,
Óriási hólabda.
Hópocakján hófeje,
Seprűt tart a jobb keze.
Kavicsszem és kavicsszáj,
Répaorrán kismadár.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.
A nyár közepi szüntelen világosságban az embernek van ideje, hogy azon gondolkodjon, ami sötét, hideg és rémisztő, azon az évszakon, amit télnek hívunk. És minden rosszon, ami azzal jár.
A fény az fény. Nem igaz? Nem, a holdfény nekem csak keserű emlékeztető volt arra, amit nem élvezhetek; a téli napra. Bár halvány melegsége nem űzi el a tenger jegét, nem ébreszti fel a föld növényzetét, nem fakasztja dalra a sármányt, lisztsápadt arca mégis újraéleszti lelkemben a hitet, hogy képes erre. És ez megmelengeti az ember szívét.
Vajon miért vár az ember mindig másik évszakot? (...) Miért ne lehetne örülni a télnek, amely szemlátomást nem óhajt enyhíteni a szorításán, és amolyan színházi havat szór a járdákra, amikor mindjárt itt a március? A nyár úgyis eljön, és a következő tél is, amikor már egy évvel öregebbek leszünk, és egy évvel közelebb kerülünk ahhoz, amitől úgy félünk.
A télnek is van egy olyan időszaka, amikor már nem hisszük el, hogy egyszer csak vége lesz, és néhány hét, talán egy hónap. Ilyenkor az európai repülőtereken megjelennek a papucsos utazók, akik ezeket a heteket Thaiföldön töltik, hogy ne kelljen kibírni semmit. Meg lehessen úszni ezt a böjtöt is. Ne kelljen elmenni a falig, koppanásig.
Facebook
Pinterest