Sírvers
Ha majd egykor egy igazán
Hűn szerető szívre vágyol,
S keresed, de nem mutatja
Sem a közel, sem a távol:
Akkor emlékezz rám! s jőjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fű:
Szerettelek, szerettelek.
Természeten s törvényein az éj sötétje ült.
Isten szólt: - Legyen Newton! - S mindenre fény derült.
Mindegy, mi voltam: voltam az ami,
Egy hang voltam az Isten énekében
És kár lett volna el nem hangzani.
Itt nyugszom én,
Olvasod te,
Olvasnám én,
Nyugodnál te.
Voltam, mert lettem,
Untam, hát mentem.
Eltemette mélyen a lektor.
Vigasztalt: - "Feltámadunk egykor!"
Örök béke poraira!
Deleatur soraira.
Több szánakozóra talált,
mint irigyre e sír lakója:
szenvedett százszor is halált,
míg ledőlt végső nyugovóra.
Hiába ültetünk sírodra virágot,
eltemettünk ide egy egész világot.
Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak,
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
Ifju virág volt, mit se tudott a lét viharáról,
S máris törve pihen, s törve sir érte szivünk.
Mint a szelíd tavaszalkony, olyan volt ifju halálod,
S gyász örök éje borult ránk a bus alkony után.
Megrontott tested már búsan rejti a mély sír,
Ám emléked örök kincse szivünk vigasza.
Kedveseink! álmodjatok édes, szép siri álmot,
Őrt áll itt szeliden, s nem feled a szeretet.
Öreg fának kidőlt törzse,
Két szép hajtás nőtt belőle.
Új hajtások sok virága,
Emlékeztet a vén fára.
Facebook
Pinterest