Halálfélelem
Ha valaki le akarja gyűrni a halálfélelmet, de nem szabadul tőle, mámorba fordítja át.
Ha túl sok a szemléltető anyag, hogy mások hogyan dobják be előbb a törülközőt nálad, akkor elhatalmasodik a félelem. Idővel annyira elhatalmasodik, hogy a megtévesztésig hasonlít az egykedvűséghez.
Az áruló emberi test (...) pontosan akkor dermed tehetetlenségbe, mikor különleges erőfeszítésre lenne szükség.
Ha az ember úgy él, hogy egyedül arra gondol, hogy meg fog halni, akkor mi értelme élni?
Paradox módon a halálfélelem hiánya olykor életmentő lehet. A félelem rossz tanácsadó.
Amennyiben a létrejöttünk előtti időszak képzete nem kelt bennünk semmiféle rettegést, ugyan miért kellene iszonyodnunk attól, ami a nemlétben vár reánk?
A halálfélelem mindig ott bujkál a felszín alatt. A halál gondolata egész életünkben kísért minket, ezért védőfalakat építünk - többnyire a tagadásra alapozva -, hogy megbirkózzunk a láthatatlan fenyegetéssel. Mégsem tudunk szabadulni tőle.
Félek a haláltól, de nem akarom elszalasztani az életet. Félek a szerelemtől, mert olyan dolgok kapcsolódnak hozzá, amiket emberi ésszel nem lehet fölfogni: hatalmas a fénye, de az árnyéka megrémiszt.
Az emberek azért mesélnek történeteket, hogy megbirkózzanak a félelmeikkel. Az összes művészet, mítosz, olyan alkotás, ami olyan érzést kelt, hogy irányíthatjuk azokat a dolgokat, amiktől félünk. A haláltól való félelem hozta létre a reinkarnációt. A gonosztól való félelem alkotta meg a jóakaratú Istent, aki a gonoszokat a pokolba küldi.
Minél inkább fejlődik az emberiség vallásos világképe, annál inkább úgy tűnik, hogy az őszinte vallásosság nem az élettől, haláltól való félelemben, a vak hitben rejlik, hanem abban a törekvésben, hogy racionális ismereteket szerezzünk.
Fiam, te haldoklasz, amióta csak megfogantál. És bár a halál szörnyű rossz, az emberek sokkal hatalmasabbnak képzelik, mint amit megérdemel, mint amilyen valójában (...). A haláltól való félelem nagy részét az okozza, hogy csökevényes, elenyésző az életről alkotott felfogásod (...). Amit te halálnak nevezel, az egyfajta elválás, de egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeled. Te erre az egyetlen, utolsó lélegzetvételt jelentő eseményre irányuló félelmed vonatkozásában határoztad meg a létezésedet, és e köré összpontosítottad magad, ahelyett, hogy felismerted volna, hogy a halál mindenütt ott van körülötted - a szavaidban, az érintésedben, a döntéseidben, a bánatodban, a hitetlenségedben, a hazugságaidban, ítélkezésedben, engesztelhetetlenségedben, előítéleteidben, hatalomvágyadban, árulásaidban, rejtőzködésedben. A halál eseménye csupán egyetlen apró kifejeződése ennek a jelenlétnek, de te ezt a kifejeződést tetted mindenné, fel sem ismerve, hogy a halál óceánjában úszol nap mint nap.
Mivel nem élhetünk rettegésbe dermedve, különféle módszereket eszelünk ki a halálszorongás ellen. Gyermekeinken keresztül kivetítjük magunkat a jövőbe; gazdagok leszünk, híresek, még nagyszerűbbek; kényszeres védelmi rituálékat alakítunk ki, vagy mindenekfelett hiszünk a végső megmentőben. (...) A haláltól való szorongástól azonban a legszilárdabb, legtiszteletreméltóbb védekezés ellenére sem szabadulhatunk meg teljesen: mindig velünk van, elménk egy eldugott zugában leselkedik ránk.
Az emberek örökké akarnak élni, ezért "halhatatlan" szimfóniát komponálnak, "az örök dicsőségért" szállnak harcba a csatamezőn, vagy akár feláldozzák az életüket, hogy a lelküknek "örök üdvösség jusson a paradicsomban". Művészi kreativitásunk, politikai meggyőződésünk vagy épp vallásos áhítatosságunk hajtóereje nagyrészt a haláltól való félelem.
Facebook
Pinterest