Halálfélelem
A haláltól való félelem rémiszti meg az embereket akkor, amikor megszakad minden kapcsolatuk az ember alkotta világgal. Génjeink megszokták a racionális világ nyújtotta biztonságot, ahol minden a saját védelmünket szolgálja, és ha megszűnik ez a védelem, akkor hirtelen úgy tűnik, életünknek bármely pillanatban véget vethet valamilyen ismeretlen veszély. Irracionális dolog, de ez a félelem az, ami átveszi az uralmat fölöttünk, és az emberi közösség karjaiba sodor, ahol védve érezhetjük magunkat - bárhol a világon, ahová elér a kéz. Cserébe elveszítjük ösztöneinket, melyek segítenének e világ határain túlra merészkedni.
A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz
életből csak egy darab,
a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még,
midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül
visszahullanak.
A való világban minden egyes kis kockázat összeadódik és csökkenti a várható élettartamodat. Ha hegyet mászol, motorozol, a csőcselékkel lógsz, a saját kisrepülődet vezeted, abszintot iszol, cigarettázol és csütörtök éjjelente parkourozol, a várható élettartamod jelentősen csökken, még ha önmagában egyik tevékenység sem jár számottevő veszéllyel. Az ismétlések a kis valószínűségű eseményekkel kapcsolatos paranoiát - még azt is, ami elsőre "betegesnek" tűnik - tökéletesen racionálissá teszik.
Két rossz érzés van, a szorongás és a halálfélelem. A szorongás az, amikor az ember nem tudja, hogy mitől fél.
Annyi szép és veszélyes dolgot lehet csinálni, ha az ember tudja, hogy az élet véges, hogy úgyis véget ér ma, holnap, vagy a statisztikai középérték megvalósulásként. (...) A halhatatlanság óvatossá teszi az embert. Lábujjhegyen kezd közlekedni az életben, a végén már nem is érinti a talajt.
A halál utáni életet ecsetelő élménybeszámolók, amelyek először tudományos lapokban, majd jócskán felhígított változatban a bulvársajtó hasábjain szoktak felbukkanni, a halál támadásával szembeni végső emberi ellenállást fejezik ki; a kimeríthetetlenül találékony emberi szellem látomásokat szerkeszt a halhatatlanságról, hogy az utolsó percig elhessegethesse a halálfélelem tébolyát.
A halálfélelemmel ugyanúgy szembe kell néznünk, mint minden más félelmünkkel. Képessé kell válnunk arra, hogy elképzeljük a saját elmúlásunkat, meg kell barátkoznunk a gondolattal, ízekre kell szednünk, meg kell szabadulnunk a rémisztő gyermekkori halálképzetektől. Ne higgyük, hogy a halál gondolatát túl fájdalmas elviselni, hogy tönkretesz bennünket, hogy a mulandóságot tagadni kell, hogy életünk értelmetlenné válik az igazság fényében. Az efféle tagadásnak mindig megvan az ára - belső világunk és látókörünk beszűkül, racionalitásunk elhomályosul. Végül beleesünk a teljes önámítás csapdájába.
A mély rettegés a haláltól a kezelhető mindennapos szorongások szintjére hozható. Aki a gondos útmutatást követve néz szembe a halállal, annak nem csak a rettegése enyhül, de értékesebbé, elevenebbé is válik az élete. Aki így tekint a halálra, útmutatót kap az élethez.
A civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabufogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem. Ez a civilizáció védekezése a szörnyű veszedelem ellen.
Az emberek szörnyen félnek a haláltól. Milyen esztelenség! Miért félnek valamitől, ami abszolút elkerülhetetlen?
A haláltól való félelem, úgy tűnik nekem, az evolúció tévedése: sok állat erőteljes rettegéssel és meneküléssel reagál arra, ha közeledik hozzá egy ragadozó. Egészséges reakció, elkerülhetővé teszi a veszélyeket. Ez a rémület egyetlen pillanatig tart, nem tartós valami. A természetes kiválasztás eredményezte ezeket a ritka szőrű, nagy majmokat hipertrofikus frontális lebenyekkel, a jövő előrelátásának túlzott képességével. Kiváltság ez, s bizonyára segít, de ez szembesített bennünket, nagy majmokat az elkerülhetetlen halál látomásával is, s működésbe hozza a rettegés és a ragadozóktól való menekülés ösztönét. Egyszóval úgy gondolom, hogy a haláltól való félelem két, egymástól független evolúciós késztetés esetleges és ostoba interferenciája, nem olyasvalami, ami hasznunkra lenne vagy lenne értelme.
Félni az átmenettől, félni a haláltól olyan, mintha félnénk a valóságtól, félnénk a naptól.
- Nem félsz a haláltól. Azt hiszed, ez erősebbé tesz téged, pedig csak elgyengít.
- Miért?
- Hogy tudsz gyorsabban mozogni, vagy hosszabb ideig harcolni, mint mások, ha nem jár át a legerőteljesebb ösztönzés, amit csak kaphatsz: a halálfélelem?
Nincs is édesebb élmény annál, mint amikor az embert a biztos halál torkából mentik meg.
Facebook
Pinterest