Gyereknevelés
Az egyik legizgalmasabb dolog a gyereknevelésben, hogy hasonló génállománnyal és nevelési elvekkel végül mégis minden gyerek különböző lesz. A maga módján lesz tökéletes.
A szülőséget tanulni kell, és aközben tanuljuk, miközben már csináljuk is. Nincs lehetőség arra, hogy ha egyszer elcsesztünk, akkor leszűrjük a tanulságokat, és egy második életben ugyanazzal a gyerekkel újrakezdjük, mert a világ már csak úgy van kitalálva, hogy egy életünk van.
Nagyon kevés segítségük van a szülőknek. Nagyon sokszor nem rosszaságból bántják a gyereküket, hanem azért, mert fáradtak, mert őket is megalázták a munkahelyen (...), és nincs meg az idő, nincs meg a türelem, nincs meg a tér, nincs meg az odafigyelés se magával szemben, hogy ő jól legyen.
A legrosszabb, amit az ember a gyerekével tehet, az, ha túl engedékenyen neveli, mert a világ kemény.
Az ember éldegél a családjával, aztán amikor a mókuskerék lassít egy picit, körülnéz, és nem ismeri föl a világot, meg a benne élőket.
Sokáig azt hittem, a gyereknevelés arról szól, hogy folyamatosan oktatnom kell a lányomat - az életre, a világra. Tudatosan, felkészülten, könyvek és hanganyagok segítségével. Megvásároltam egy rakat módszertani kötetet, amelyek a hozzám hasonló utánaolvasós, aggódós szülőket voltak hivatottak felkészíteni életük "legszebb, de egyben legnehezebb feladatára". Volt, hogy úgy éreztem: menten összeroppanok a felelősség súlya alatt. (...) Hiába a felkészültség papíron - hol és ki biztosítja, hogy majd jó anyukája is leszek a lányomnak? Tudják, olyan, aki "megfelelően felkészíti gyermekét a nagybetűs Életre", hogy a közhelyeknél maradjunk. Divatos kifejezéssel élve, szétparáztam magam azon, hogy vajon hogyan fogom tudni átadni az élet alapszabályait a gyerekemnek. És amikor a szakirodalomtól sem igazán lettem okosabb, majdnem összeomlottam. (...) Szóval, szép lassan, fokozatosan "lejöttem a szerről", elpakoltam a könyvhalmokat. (...) Nem kell ide szakirodalom, módszertan és oktatócédé. Ide a mama kell, méghozzá sokszor és rendszeresen, ha lehet, nyugodt, kiegyensúlyozott lelkiállapotban. Óriási megkönnyebbülést okozott, amikor láttam, hogy a lányom milyen hálás azért, ha együtt vagyunk. Ennyi, nem több. Együtt. Vagyunk. Csak úgy, tesszük a dolgunkat. Ha nekem van dolgom, akkor az én dolgomat tesszük együtt közösen, ha pedig neki, akkor azt.
A gyereket nem kell folyamatosan oktatni. Nem kell táncot ráerőltetni, ha ő éppen gyurmázna, és gyerekdalokat sem kell lenyomni a torkán, ha inkább megnézne egy Kisvakond-epizódot a tévében. A gyerekkel egyszerűen együtt kell élni. Tenni a dolgunkat, közben beszélni hozzá, és hagyni, hogy kérdezzen és bekapcsolódjon. Ha a kádat sikálom, és ő körülöttem téblábol, a kezébe adok egy szivacsot. Ha sminkelem magam, kap egy ecsetet, hogy kifesthesse a babáját. Segít kipakolni a mosogatógépet, elrakni a vasalt ruhát, szortírozni a névjegykártyákat. Miközben szöget verek be a falba, a szerszámos dobozt rámolja, és mindennek tudni akarja a nevét. A világ, a maga egyszerűségében, nagyon izgalmas hely. És ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy ezt nagyon jól tudja.
A gyerek egy patak, később folyó, aztán folyam. Mi, a szülei legfeljebb a medret biztosíthatjuk neki, de az utat ő töri magának. Réges-rég, mondom, megboldogult hajadonkoromban elhatároztam, hogy ha egyszer gyerekem lesz, minél többet megmutatok majd neki a világból. Nem feltétlenül földrajzilag (...), hanem a maga egyszerű szépségében. A mindennapi élet feladatait és gyönyörűségeit. Történeteket, könyveket, zenét, képzőművészetet, a természetet, mindenféle tudást, ami a birtokunkban van, és azt, hogy hol talál választ a kérdéseire. Valahogy úgy éreztem, hogy a legnagyobb ajándék, amit adhatok neki, a választás lehetősége, és a bizalom, hogy jól választ - vagy legalábbis képes tanulni a rossz választásaiból.
A gyereknevelés lényege a kapcsolat, amelyet gyerekünkkel kialakítunk. Ha az emberek növények lennének, a kapcsolat lenne a táptalaj. A kapcsolat az, ami megtart, táplál és lehetővé teszi - vagy éppen gátolja - a növekedést.
Ollyan az ember elméje, mint a viasz, mellyben a míg lágy, szép, rút figurát egyaránt könnyen belé nyomhatsz, de minekutána meg-megkeményült, nem könnyen törlöd ki belőlle. Így a gyermeket is jóra, rosszra könnyen szoktathadd, de ha megvénült, nehezen irtod a rosszat ki az ő elméjéből.
Pont annyira irányíthatod a gyerekeket, amennyire az életet. Más szavakkal: egyáltalán nem (legalábbis nem túl könnyen).
Ahányszor
azt mondod a lányodnak
hogy csak szeretetből
kiabálsz vele
arra tanítod hogy keverje össze
a haragot a kedvességgel
ami jó ötletnek tűnhet
amíg bízni nem kezd azokban
a férfiakban akik bántják
mert annyira olyanok
mint te.
Szerintem a gyerek a legnagyobb ragaszkodást a szülei felé érezze, fogadja el a döntéseiket, a nagyi bandukoljon hátul, és ha szükség van, nyújtsa a kezét, de betartva a család szabályait.
A gyerek hogyan tanulja meg felismerni a félelmet, a csalódottságot, a dühöt, az összes negatív érzést, hogyha a felnőtt, a szülei elrejtik? (...) Időnként ki kell mutatni, és el kell magyarázni a gyereknek, és úgy tanulja meg ő is felismerni és kezelni ezeket.
Az engedékenység rossz magaviselethez vezet, ami felbosszantja a dadát, ezért hajlamos a megérdemeltnél súlyosabb büntetést kiszabni. Később aztán a dada megbánja a tettét, amelyet engedékenységgel ellensúlyoz. Ez egy fordított inga, amely egyre erősebben kileng. Amennyiben sikerül az ingát függőlegesen tartanunk, nincs szükség utólagos korrekciókra.
Facebook
Pinterest