Gyereknevelés
A nő gyermekét értelmessé, bölcscsé szeretné tenni, e törekvésében saját eszmeköre tágul, s ez önképzés nem ritkán a nőnek lelkét oly józanná és szilárddá képezi, mint a gladiátort a küzdelem.
A gyerekek képesek és hajlandók komolyan venni szüleiket, de ehhez előbb nekik is azt kell tapasztalniuk, hogy komolyan veszik őket, és hogy a szülők egymás iránt is ugyanilyen tiszteletet tanúsítanak.
A kisgyerekek mindig azonnal tudják, hogy éppen mire vágynak. Ezért ebben az életkorban a szülők szempontjából a művészet többek közt az, hogy oly módon adják meg nekik azt, amire szükségük van, hogy az pillanatnyi vágyaiknak is megfeleljen.
Minden gyerek őszinte egy darabig, amíg meg nem tanulja, hogy bajba kerülhet miatta. Mi tanítjuk meg hazudni a gyerekeket, mi tanítjuk meg arra, nehogy kibökjék, mit akarnak. Egyszerűen: megszégyenítjük őket azért, amit kimondanak. Te vaníliafagylaltot akarsz? Most? Hát hülye vagy? Ennyi, kész. A lényeg nem az, hogy a gyerek valami mást akar, és meg kell tanulnia, hogy este kilenckor nem szabad vaníliafagylaltot kérni, hanem az, hogy megtanulja: minden szívéből eredő vágyat el kell dugni.
A gyerekek egyrészt roppant kitartóak, ha valamit akarnak, másrészt nagyon fifikásak, tudják, hogy kell a szülőnél valamit elérni. Húsz esetből ötször az ember nem az észérvekre és Vekerdyre hallgat, hanem türelmetlen lesz, és kiabál. Mindenkinél így van, aki letagadja, az hazudik.
Ki mondta, hogy a jó tanuló a tehetséges ember? Épp ellenkezőleg: a tehetséges és kreatív ember deviáns, egyenetlenül fejlődik, és utálja, amihez nincs kedve. El vagyunk tájolva, amikor a gyerekeinket a jó tanulásra űzzük.
A tehetséges gyerek a maga szerteágazó intelligenciájával biztosan nem fog jó jegyeket hozni, és nem lesz a tanárok kedvence.
A gyerekek figyelnek bennünket, és nekünk óriási a felelősségünk abban, hogy jó példát mutassunk nekik. Vigyáznunk kell rájuk, mert - ellentétben velünk, felnőttekkel - ők nem utálják egymást, nem pusztítják el a bolygónkat és egymást sem.
Egy nap minden család életében eljön a pillanat, amikor ki kell tölteni a jelentkezési lapot és meg kell írni a felvételit. Ennek súlyával azonban mintha csak a felnőttek lennének tisztában. A kamaszt minden érdekli, csak a tanulás nem.
A szülő dolga az, hogy fegyelmezze a gyereket, és annyiszor elmondja, hogyan kell viselkednie bizonyos helyzetekben, ahányszor csak szükséges. Ha már látom, hogy magától is tudja, persze abbahagyom. Néha ez nem egyszerű, de egy gyereknek se egyszerű az, amikor az anyja vagy az apja fegyelmezi.
Tulajdonképpen nem a szülők nevelik gyermeküket, hanem a gyermek neveli szüleit. Arra kényszeríti őket, hogy olyanok legyenek, amilyennek őt óhajtanák kinevelni.
A jövő gyermekeink kezében leledzik. Gyermekeink azonban a mi kezünkben vannak.
Hiába alakítunk ki otthon egy bizonyos légkört, ha a gyereknevelést valójában kénytelenek vagyunk megosztani a gyerekek barátainak a szüleivel - márpedig nem biztos, hogy éppen ezeket a felnőtteket választottuk volna a gyerekeknek példaképként.
Facebook
Pinterest