Emberiség
lyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Az emberi fajnak csupán egyetlen pozitív dolgot lehet a számlájára írni: minden rohadék felnőtt valamikor édes, aranyos, kedves, okos, tehetséges és szeretnivaló gyermek volt. A többi mind gyalázat!
Csak egy vagyunk a többi között. Látva tükörképünket a többiekben és más dolgokban, rajövünk, hogy kik vagyunk.
Nem hinném, hogy fajunk sokáig fenn fog maradni. Mintha nem abból a fából faragtak volna bennünket, mint a teknősbékákat - ők sok százmillió éven át léteznek ugyanabban a formában, sok százszor hosszabb ideje, mint mi. Egyik neme vagyunk egy rövid életű fajnak. Unokatestvéreink már mind kihaltak. Mi magunk meg kártevők vagyunk. Az általunk elszabadított környezeti és éghajlati változások pusztítóvá váltak, és aligha fognak bennünket megkímélni. A Földnek ez csupán lényegtelen, átmeneti üzemzavar lesz, de nem hiszem, hogy mi sértetlenül megússzuk, annál is kevésbé, mert tény, hogy a közvélemény és a politika inkább a homokba dugja a fejét, mint a strucc, s nem vesz tudomást a ránk leselkedő veszélyekről. Mi vagyunk talán az egyetlen faj a földkerekségen, amelyikben tudatosul egyedei halálának elkerülhetetlensége: félek, hogy hamarosan annak a fajnak is nekünk kell majd lennünk, amelyik tudatosan végignézi vesztének közeledtét, vagy legalábbis a maga civilizációjának pusztulását.
Ugyanabból a csillagporból lettünk, amelyből minden más dolgok is lettek, és akár elmerülünk a fájdalomban, akár nevetünk, és felragyog arcunkon az öröm, csak azok vagyunk, amik nem tudunk nem lenni: világunk egy része.
Valaki egyszer elkészítette ezt a padot, amelyen ülök. Valaki lecsiszolta a fát, lelakkozta. Valaki elhozta a templomba. Valaki leburkolta a padlót, valaki beépítette az ablakokat. Minden téglát emberi kéz tett a helyére, minden vasalatot minden ajtón, minden útburkolatot odakint, minden égőt minden utcai lámpában. De amit gép épített, valójában azt is ember hozta létre, az, aki a gépet megépítette. Magukat az embereket is más emberek hozták létre, akik küzdenek, hogy boldog gyerekeket és családokat teremtsenek. Engem, az összes ruhámat, ami rajtam van, minden szót, amit ismerek.
Erős ellenérzéseim vannak, ha arra gondolok, hogy az egész fajom kipusztul. Neked nem? Ha nem, akkor nem vagyok biztos benne, hogy haverok lehetünk, mert így olyannak tűnsz, mint egy filmbeli főgonosz, aki isten tudja, mire képes, ha egyszer hátat fordítok neki.
Megszállottjai vagyunk önmagunknak. A magunk történelmét tanulmányozzuk, a magunk lelki működését, a magunk filozófiáját, a magunk irodalmát, a magunk isteneit. Tudásunk jókora része voltaképpen az ember szüntelen körözése önmaga körül; mintha az egész világmindenségben mi lennénk a legfontosabbak. A fizika, azt hiszem, azért tetszik nekem, mert ablakot nyit a világra, és messzire tekint - szinte friss levegőt enged a házba.
A vak kozmosz céltalanul forog a semmiből a valami felé, és a valamiből vissza a semmibe, nem törődve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezéséről.
Tanúi lehettünk annak, hogy az ember néha milyen erőszakos, és mekkora károkat okozunk egymásnak - nem csak a tetteinkkel, hanem felelőtlen szavainkkal is. Jobbak vagyunk ennél. Muszáj, hogy jobbak legyünk! (...) Akik hozzánk hasonlóan abban a kiváltságban részesülnek, hogy az űrből letekinthetnek a Földre, más nézőpontból látják bolygónkat és lakóit, az embert. Most biztosan tudom - sohasem voltam ennyire biztos benne - hogy muszáj jobbnak lennünk!
Az emberiség kalandvágyó és felfedező faj, sohasem elégszik meg azzal, amit már elért, és mindig távolabbi célok felé tör.
A ló szebb, mint az ember, a madár bájosabb, a macska kecsesebb, a kutya hűbb, a kígyó kitartóbb, az oroszlán bátrabb és a termesz okosabb. Mivel vesztegettük meg a természetet, hogy nekünk adta mégis a legveszedelmesebb fegyvert, az aljasságot, amely lehetővé teszi, hogy a többi állat fölé kerüljünk?
A felszínen ugyan különállóak vagyunk, mások a körülményeink, a történeteink, de a mélyben összetartozunk. Ezért sem mindegy, hogyan bánunk egymással.
Mi az ember, egy ember, a világnagy mindenbölcsesség előtt, mi az ember, száz lábnyi ember, a világnagy mindenhatóság előtt?
Lehet, hogy sose lett volna szabad léteznie az embernek. Lehet, hogy meg kellene tisztítani a világot az emberi jelenléttől, hogy a Lét és a tudat visszatérhessen az állatok ártatlan brutalitásához. Úgy hiszem, hogy az a személy, aki azt állítja, hogy sose kívánt ilyesmit, vagy nem tekintett vissza az emlékeire, vagy nem nézett szembe a legsötétebb vágyaival.
Facebook
Pinterest