Elme
Az elménk ugyan szerepet játszik az egészségünk megőrzésében, de ez nem jelenti azt, hogy mindent meg tud gyógyítani, és azt sem, hogy ettől minden az elme erejét kihasználó terápia egy csapásra hitelessé válik.
Az elme olyan rendszer, amely látszatokat állít elő tulajdonosa számára. A dolgok például ezüstnek látszanak, vagy kis ablakúnak, vagy repülni látszanak, annak eredményeként, ahogyan az elme az élményeket létrehozza. Ha pedig az elme képes elérni, hogy "megtapasztaljunk" egy repülőgépet, miért ne tudná megteremteni önmaga élményét, ami ahhoz a gondolathoz vezet bennünket, hogy az elme okozza önnön cselekedeteit. Az elme megteremti ezt a folytonos illúziót; valójában nem tudja, mi okozza önnön tetteit. Bármilyen tapasztalati akarat zakatol is a gépházban, a gondolat és a tett közötti tényleges viszony talán teljesen felderíthetetlen a gép vezetője (az elme) számára.
Az elmének van egy önmagát magyarázó mechanizmusa, ami előállítja azt a nagyjából folytonos érzetet, hogy ami a tudatunkban van, az cselekedeteink oka - a fenomenális akaratot - , miközben az elme sohasem ismerheti magát elég jól ahhoz, hogy képes legyen megmondani, mik cselekedeteinek az okai.
Az elme sok részből áll; egyeseket az erény, másokat az ész vezet, megint mások elég okosak ahhoz, hogy legyőzzék azokat, amelyeket sem ez, sem az. Egyik énünk becsaphatja a másikat, de alkalmanként egy harmadik énünk meglátja az igazságot.
Ahogyan az erős szél elsodorja a bárkát a vízen, úgy képes elragadni az ember értelmét még egyetlen érzék is, ha az elme arra összpontosít.
Hasonló kapcsolatban állunk az elménkkel, mint lovas a lovával. A ló (az elme) néha szeretne szabadon vágtatni vagy páfrányt legelni, ezért kitépi kezünkből a gyeplőt, és közben majdnem kirántja helyéből a vállunkat. A tudatos jelenlét nyelvén mindez azt jelenti: ha megrántjuk a gyeplőt, akkor az elménk csak még jobban fog tiltakozni. De ha csak gyengéden meghúzzuk, közben csettintünk, mint a cowboyok, és még azt is hozzátesszük, hogy "hó, öregfiú!", akkor elménk fokozatosan lelassít és engedelmeskedik, végül pedig odasúghatjuk neki, hogy "köszönöm". Ha elménk el akar vágtatni velünk, és erőszakosan visszarántjuk, akkor ledob bennünket, és elnyargal. Ha empátiával fordulunk önmagunk felé, ha ellen tudunk állni a követelőző gondolatoknak, akkor viszont elcsendesedik.
Az elménk mindig előrébb jár a szívünknél. A tudományunk előre tör. A lelkünk mindig lemarad.
Az elme olykor furcsa játékokat űz velünk. Kitörli a fájdalmas emlékeket, és saját jóllétünk érdekében csak az euforikus pillanatokat őrzi meg. Az edzésekkel is ez történik: felidézed az előző évet, és csak arra a napra emlékszel, amit lenyűgöző eredménnyel és jó érzésekkel zártál. Csak az a hét marad meg benned, amikor képes voltál napi hat órát nagyon gyors tempóban végigfutni. Sohasem jutnak eszedbe a napok, amikor szenvedtél.
Az elme olyan, mint a test. Állandó ostroma alatt van a félelemnek, a gyűlöletnek és egy egész rakás elhagyatottságnak. Ezek a dolgok épp olyan halálosak, mint bármely rákos sejt. Az elme olyan, mint a test. A tény, hogy az elme túlélheti, az egy csoda.
A testünk alakítja az elménket. Az elménk alakítja a viselkedésünket. A viselkedésünk formálja a jövőnket.
Eljön majd az idő (...), amikor a kereskedők rájönnek, hogy a vásárló nem más, mint egy csomó agyi kötelék, és hogy az elme maga is mechanizmus, amit ugyanolyan hatékonyan lehet irányítani, mint a gépeket a gyártósoron.
Az agynak lázasan kellene dolgoznia, nem pedig lusta tunyaságba süllyednie. Az elme aktivitása olyan érdekfeszítő, olyan stimuláló! A kicsiny, szürke agysejtek foglalkoztatása a szellemi élvezet forrása. Bennük és csakis bennük bízhatunk, hogy a ködön át az igazsághoz vezetnek el bennünket.
Facebook
Pinterest