Depresszió
Volt egy szomorú időszak az életemben. Napról napra arra gondoltam, ennél már nem lehet rosszabb. És mindig rosszabb lett. Sokszor, egymás után, sok lépcsőn mentem lefelé, lehangolóbbnál lehangolóbb állomásokkal. Hogy mit kell tenni ilyenkor? Igazából ezzel sem kell törődni, fütyülni kell erre is. Ha magaddal törődsz, bedarál az ügy. Sokan tesznek így, sajnálják magukat. Mész az utcán és nem látsz mosolygó felnőtt embereket. Hagyják magukat beledarálni a rossz helyzetbe.
A szomorúság, a valódi bánat, az egy bátor, sokrétű érzés. Azt jelenti, hogy hordozója már átélte az örömöt, és felvállalja annak elvesztését, veszteségét is: a bánatot. (...) A szomorúság nem depresszió. A szomorúság élethelyzet. Az élethelyzet megoldásával ki lehet jönni belőle, bár törvényszerűen lesz utójátéka a bánatnak, lenyomata a bőrön. A depresszió azonban nem az örömből fakad, mint a bánat, hanem a depresszió az élet elvesztése, a közöny.
Egész télen nem nevettem. Pontosabban egy egész évig nem nevettem. Egy egész évig olyan halkan beszéltem, hogy senki nem értette, mit mondok. Aztán az ismerőseim kevésbé tűntek boldogtalannak, ha meghallották a hangom a telefonban.
Ha egy ember nem képes hinni a másnap reggelben, ami maga a nyilvánvaló csoda, ha egy ember nem úgy ül le egy szobában, egy teremben, hogy leshesse az ajtót, vajon nyílik-e? És ha addig nem is, de a következő pillanatban okvetlenül belép valaki, hogy évekre visszamenően is igazolja az ajtóleső létezését, ha az emberből elmúlik a várakozás gyönyörűsége, ha már nem kíváncsi a következő napra, a jövő hét keddjére, szerdájára, (...) akkor nagy a baj.
Mivel a melankólia, a lehangoltság egyidős az emberiséggel, ám a rosszkedvet kísérő, jellegzetes (testi) tünetegyüttest csupán alig fél évszázada nevezik depressziónak, óhatatlanul felvetődik a kérdés: lehet, hogy csak azóta tartják betegségnek ezt az állapotot, amióta "feltalálták" az ellenszerét? Vagyis a "gombhoz varrták volna a kabátot"?
Néha úgy érzem, akkor lennék boldog, ha egyszerűen lefekhetnék, és soha többé fel se ébrednék.
A depresszióval az a nagy probléma, hogy megakadályozza, hogy a beteg "normálisan" gondolkodjon és viselkedjen. A depressziós ember nem úgy gondolkodik, mint aki nem érintett. Ahogy a fuldokló ember sem lélegzik ugyanúgy, mint az, aki nem merült a víz alá.
Cinikus megállapítás, de igaz: kizárólag a depresszióban szenvedő emberek tudják, érzik helyesen, hogy az életnek az égvilágon semmi értelme nincsen.
Az élet maga a pokol, amelyben épp csak annyi mutatkozik meg a mennyországból, hogy a remény annál jobban fájjon. Az élet lehetetlen. Gyötrelmes. Megmagyarázhatatlan. Kínszenvedés.
A nagy depin és a mélypontokon két dolog segíti át az embert: a szeretet és a humor. Ezek erős védőhálók, és akik ezek nélkül él, az szegény marad és élete végéig boldogtalan lesz.
Facebook
Pinterest