Lydia Davis

Azt mondja, majd visszahív. Várok. Végül leülök, és leírom a noteszomba, hogy ha felhív, akkor vagy át is jön hozzám, vagy ha nem, akkor dühös leszek, tehát vagy ő lesz velem, vagy a haragom, és ez még rendben is lehet, mivel a harag mindig valódi vigasz.

Bármilyen jól is megy a fájdalom félretolása, épp amikor azt hinnéd, hogy már egy időre jól leszel, hogy biztonságban vagy, voltaképp teljes erőből hárítod, és valami csupasz, dermedt kis földterületen tartózkodsz, akkor hirtelen az egész visszajön, hallasz egy hangot, talán egy macska nyivákol vagy egy kisbaba, vagy valami más, ami olyan, mint az ő kiáltása, meghallod, és akkor valami, ami fölött nincs hatalmad, összekapcsolja benned a kettőt, és a fájdalom olyan durván tér vissza, hogy félni kezdesz, attól félsz, hogy megint visszazuhansz belé, és azon tűnődsz, nem, azt rettegsz megkérdezni, hogy fogsz ebből valaha kimászni.

Általában kicsit laposan hangzik, ha valaki azt mondja, Én is szeretlek, mert csak visszamondják, még ha komolyan gondolják is.

Ha gondolsz valamire, csináld meg!

Élet és halál: a természet elkerülhetetlen ügye. A szeretet örömével telve lemondtam a szomorúságról.

Elég könnyű rosszul megítélni az embereket.

A legszerencsésebb az a férfi, akinek csak fiai vannak, mert folytathatja, egyik fiú a másik után, amíg egy lányt nem csinál, és akkor annyi fia lesz, ahányat csak akart, és egy kislány is, hogy díszítse az asztalát. És ha a lánya soha nem érkezik meg, akkor is rendelkezik egy nővel a felesége, a fiai anyja személyében.

Az anyák (...) megszenvedtek értünk, a leggyakrabban olyan helyen, ahol nem láttuk őket.

Egész télen nem nevettem. Pontosabban egy egész évig nem nevettem. Egy egész évig olyan halkan beszéltem, hogy senki nem értette, mit mondok. Aztán az ismerőseim kevésbé tűntek boldogtalannak, ha meghallották a hangom a telefonban.