Tendzin Gjaco

Ugyanazokért az alapvető emberi célokért dolgozunk és küzdünk. Közben azonban nem vesszük észre, mennyire fontos, hogy e célok eléréséért tisztességes eszközökkel harcoljunk. Az eszközt, a módszert mindig úgy kell megválasztani, hogy lehetőleg ne romboljunk vele.

Ha valaki kirekeszt másokat, viszonzásul önmagát találja kirekesztve.

Minden élőlény, a rovaroktól kezdve, boldogulni akar, nem szenvedni. Az ember csak egy a végtelen számú többi élőlény között. Ezért kétségtelen, hogy nem lehet fontosabb az ő boldogulása az összes többinél, főleg nem azok kárára.

Olykor megtörténik, hogy fiatalon halnak meg egyesek. Szépek és kedvesek, erősek és egészségesek, és mégis. Álruhás mesterek ők, akik a változás állandóságára, a mulandóságra tanítanak bennünket.

Erőszak segítségével elérhetővé válhatnak bizonyos célok, de mindig valakinek a kárára, sérelmére. Bár ily módon megszüntethetünk olykor egy problémát, ám mégis teremtünk helyette egy újat. A gondok, a konfliktusok végtelen megoldásában leghatékonyabban az emberi értelem, megértés és a kölcsönös tisztelet segíthet.

Bár úgy látszik, ellenfeleink képesek ártani nekünk, a nagyobb kárt ezzel a ténykedéssel mégis önmaguknak okozzák.

Sokan gondolják, hogy a türelem a gyengeség jele. Szerintem ez tévedés. A gyengeség jele sokkal inkább az ingerültség, a düh. A türelem, a higgadtság pedig az erőé. Például, ha vitatkozik valaki és a véleménye józan érveken alapul, akkor végig nyugodt, magabiztos lesz, még mosolyogni is tud, miközben érvel. Ám ha az érvei hibásak, akkor lassan elveszíti a tekintélyét, majd a türelmét is, dühbe gurul, aztán már csak képtelenségeket beszél. Az emberek ritkán jönnek méregbe, amikor biztosak a dolgukban. A düh leggyakrabban a zavarodottság jele.

A szenvedéseink feltétlenül hozzájárulnak szellemi életünk minőségének emeléséhez, ha képesek vagyunk a szerencsétlenségből, a balsors csapásaiból utat építeni.

Az idő sohasem vár, szigorúan halad tovább. De nemcsak az idő halad, vele együtt az életünk is telik, ugyanazon a pályán. Ha valamit elrontottunk, nem fordulhatunk vissza, hogy újra próbálkozzunk vele. Az idő nem ismeri a második esély fogalmát.

A házasság, az utódnemzés, a gyereknevelés nem lehet csupán őrült szerelem következménye. Miután egy nő és egy férfi már jól ismeri egymás lelki és fizikai tulajdonságait, még kölcsönös bizalmat, tiszteletet és felelősséget is kell érezniük egymás iránt. Erre épülhet a házasság. Csak így lehet biztonságos a kapcsolatuk, és csak ezek után gondolhatnak utódok létrehozására. Emberi életet létrehozni csakis ilyen feltételek mellett szabad.

Ahogy a rozsda, mely magából a vasból származik, semmivé emészti a vasat, úgy szünteti meg önmaga lehetőségeit megfontolatlan cselekedeteivel az ember.

A halál elől nincs menekvés. Olyan lenne ezzel próbálkozni, mint négy égig érő óriás hegy öleléséből szabadulni. Nincs menekülés a négy hegy völgyéből. A születés, a betegség, az öregség és a halál hegye fogva tart minden élőlényt. Amikor az öregkor eljön, semmivé foszlik az ifjúság, amikor megjelenik a betegség, semmivé lesz az egészség. Amikor pedig egészség híján az élet nyomorúsággá változik, eltűnik belőle minden érték, a jellem kiválósága, s a korábban csillogó képességek. Végül a halál teljes győzelmet arat az életen. Még ha gyors vagy is és kivételesen ügyes, akkor sem futsz el a halál elől. És nem állítod meg őt sem gazdagságoddal, sem mágikus mutatványokkal, de még a legjobb medicinákkal sem. Ezért a legjobb, legbölcsebb dolog, ha már most készülsz a halálodra.

Hogy gyorsabban teljen a nap, jól jön egy kis fecsegés. Ám ez a leghaszontalanabb módja az időtöltésnek. Ha egy szabó egész nap csak tartja a tűt a kezében és a vevőjével fecseg, soha nem készül el az az öltöny. De még az ujját is megszúrhatja közben, ha nem vigyáz. Egy szó mint száz, gyakran észre se vesszük, mivel telt el a nap, miért nem ment a munka. Az értelmetlen locsogás minden értelmes tevékenység halála.

Tőlünk függ, hogy az élmény, amellyel majd a halálunk szolgál, milyen lesz. Úgy halunk meg, ahogy éltünk. Akár pozitív, akár negatív lesz az élmény, olyan lesz, mint az életünk volt. Ha értelmesen, jól és boldogan éltünk, a halálunk könnyű lesz és nyugodt. Ha nem így éltünk, nehezebb lesz.

Semmi sem fontosabb a gondolataink féken tartásánál. Ügyelni kell az elme vad elefántjára, nehogy elszabaduljon, elkóboroljon. Csakis így őrizheti meg nyugalmát az ember, így kerülheti el, hogy kiszolgáltassa magát külső körülmények hatásának. Még ha eldugott remetelakban élünk is, ha gondolatainkat nem tartjuk folyamatosan szigorú felügyelet alatt, messzire kalandoznak. Még a teljes magányban is negatív érzések, rossz gondolatok seregei támadhatnak ránk.