Robert Lawson

Az idő csak akkor létezik, ha várni kell valakire. És a szeretet az egyetlen dolog, amiért megéri bármit elviselni.

Mindnyájunknak szüksége van egyfajta kis saját világra, ahol emlékeink legintimebb darabkáit tartjuk.

Akárcsak az utunkat, úgy a terheinket is mi magunk választjuk meg, miképpen azt is, hogy mikor vagyunk hajlandók megszabadulni tőlük. És az elengedés minden esetben megkívánja, hogy merjünk szembenézni érzéseinkkel, az elszalasztott pillanatok és a ki nem mondott szavak okozta fájdalommal.

Mindenkit három dolog határoz meg: mit fogad magába, mit ad ki magából és mire szánja az időt, amit adott magának.

Minden, ami körülvesz, azért létezik, hogy neked a lehető legjobb legyen. (...) Minden út végén, mely valaha elkezdődött, kincseket találsz, sosem szakadékot.

A vízen pattogó kavics éppolyan, akár a lelketek útja. Hogy hányszor ütődtök neki a felszínnek, az csak rajtatok múlik. (...) Látszólag én befolyásolom az eldobott kő útját, de csupán elindítom azt. A kavics alakja, szilárdsága a meghatározó a bejárt út során.

Nincs nagyobb kincs az emlékeinknél. Hiszen azok tesznek minket azzá, akik vagyunk és akivé válni akarunk.

Amikor beengedünk valakit a saját kis világunkba, az a legnagyobb megtiszteltetés és szeretet kifejezése. Hiszen ilyenkor lelkünk legmélyére láthatnak le.

Nincs olyan, hogy jó búcsú. Csak búcsú van. Fájdalom és remény. Az elengedésnek nem az a lényege, hogy még utoljára átadjunk valamit, hanem az, hogy megőrizzünk valamit az eljövendő időkre.

Mind utazók vagyunk... összekapaszkodunk azokkal, akikkel a szívünk, s nem a kezünk köt össze, és reménykedünk, hogy oda érünk, ahová szeretnénk. És az út végén jövünk rá, hogy mind közül csak az számít, hogy tudtunk-e valamit adni magunkból, amitől az útitársunk több lett? Szebb és könnyebb lett-e az út a jelenlétünktől?

Ha egy erettünk meghal, lelkünk egy része örökre abban a pillanatban reked, s mi örökké egy fonállal kötődünk ahhoz a másodperchez. A pillanathoz, mely előtt még minden szép volt, s mely után már minden elveszíti a súlyát, színét, tartalmát.

Nem attól válik igazán erőssé valaki, hogy mit képes megszerezni, hanem attól, hogy mit képes összeszorított foggal elviselni, s mit képes nyugodt szívvel és hittel elengedni.

A gyász olyan, mint egy kristálytiszta vízbe cseppentett tintapaca. Idő kell, amíg eloszlik, a sűrűsége ritkásabbá válik, és amíg képesek vagyunk elfogadni, hogy a víz sosem lesz már olyan, mint volt.

Nem kell, hogy a hit hegyeket mozgasson, elég, ha egy kicsit megdobbantja a szívünket, s melegség jár át minket.