Müller Péter

Aki családot akar - és ez manapság hősies vállalkozás -, annak a világ ellen kell élnie. Ernyőt kell vonnia a családja köré, mint egy álarcos védőköpenyt kolerajárvány idején. Meg kell szűrnie még a levegőt is.

Anyánk szerelmes, gondoskodó szeretete, amely nélkül élni sem tudtunk volna, felnőttkorunkra veszélyes hínárrá változik. Ha beleragadunk, nem sikerül felnőtt emberré válnunk és a sorsunkat szabadon megcsinálnunk.

A hernyónak fáj pillangóvá lenni. A magnak fáj megrohadni és búzává érni. Az embernek fáj embrióból újszülötté válni. A gyereknek fáj kamasszá forrni. A kamasznak fáj elvesztenie lázadó, szabad önmagát, és gondokkal teli, rab felnőtté válni. A felnőttnek fáj megöregedni. És az öregnek fáj meghalni. Még akkor is, ha tudja: ez az újjászületés záloga.

Sérüléseinknek nem az a céljuk, hogy "meggyógyuljanak", hanem hogy erősebbé és bölcsebbé váljunk tőlük. Ezt tudd, miközben szenvedsz.

Tisztelni valakit - a szó igazi értelmében - csak az tud, aki önmagát is tiszteli.

A barátság a lelkek közötti legtisztább kapcsolat. Nincs benne önzés, kényszer, érzékiség, érdek. Mi választjuk.

A legtöbb szerelmes verset azért írják, mert a lényegest egyetlen csókkal nem tudták elintézni.

Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni, mikor a személy, akivel törődünk, elhagy... de az az igazság, hogy ez nem a mi veszteségünk, hanem az övé, mert ő veszti el azt az embert, aki soha nem mondott volna le róla.

Harmóniát csak olyan lélek tud maga körül teremteni, aki magában már megteremtette.

A két szerelmes egymás szemébe mered, senki mást nem néznek, látó, vak tekintettel. Csak Őt, a másikat nézi mindkettő - s közben nem veszik észre, hogy körülöttük lángol a világ, melyet ők gyújtottak fel.

Az élet színház, csibéim! Énjeink, melyeket eljátszottunk, kifakult jelmezként lógnak emlékezetünk ruhatárában. Föl tudjuk venni, el is tudjuk játszani újra.

Kit szeretünk igazán? Akiben az álmunk és a valóságunk egybeesik.

Hiába ölelsz magadhoz valakit két kézzel gyűrve, harapva, csókolva, fojtogatva (...) - mégsem a tiéd. De ha igazán szereted, a legtávolabbi csillagon, ide százmillió évnyire is veled marad - mert az egység élménye elveszíthetetlen.

Aki a másikat magáévá akarja tenni szőröstül-bőröstül, lelkestül, annak szembesülnie kell azzal, hogy a szabadság ösztöne még egy szánalmas civilben is működik, és hogy előbb-utóbb a Semmit fogja ölelni.

Ez a gitár olyan, mint a lelkünk. (...) Lehangoltan nem szól. Fájdalmasan zörög. Ahhoz, hogy fölzendüljön rajta a dal, fel kell hangolnom! Ez a titok! Lehangolt lélekkel nem hallunk, nem látunk, nem szól a muzsikánk. (...) Hangoltság nélkül nincs szépség, nincs zene. Öröm sincs!