Kurt Vonnegut

Az élet szakaszokra oszlik. (...) Mindegyik egészen más, mint a többi, és az embernek föl kell tudnia ismerni, hogy melyik szakaszban mit várnak tőle. Ez a sikeres élet titka.

Amikor már azt hiszi az ember, semmi értelme az életnek (...), hirtelen ráébred, hogy egyenesen halad egy cél felé.

Semmit sem mondhatnál, amitől jobban vagy kevésbé szeretnélek. A mi szerelmünk mélyebb, semhogy a szavak valaha is elérhessék. Ez lelki szerelem.

Végül mindenkinek meg kell halnia, hogy sose mondjon vagy akarjon többé bármit is.

Az emberek meg lennének lepve, ha tudnák, hogy ezen a világon mi mindent köszönhetünk az imádságnak.

Ha valaki meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna. Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban, éppen ezért nagy butaság, ha az emberek sírnak a temetésén. Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és jövő, mindig is létezett és mindig létezni fog.

Az idők összessége az idők összessége. Az nem változik. És nem áll kötélnek sem fenyegetésekre, sem magyarázkodásokra. Egyszerűen: VAN.

Ha tiltakoznak, ha azt hiszik, hogy a halál valami szörnyű dolog, akkor egy árva szót sem értettek meg mindabból, amit mondtam.

Az idő teljessége a teljes idő. Nem változik. Nem nyújt segédkezet. Nem figyelmeztet, nem is magyaráz. Az idő egyszerűen van. Ha pillanatról pillanatra éljük, ön is rá fog ébredni, hogy mindannyian borostyánba ragadt bogarak vagyunk.

A háború egyik alapvető hatása, hogy az emberek ne akarjanak maguknak jellemet.

Tudtam, hogy rossz lesz megöregedni. (...) De azt nem is sejtettem, hogy ennyire rossz lesz.

Soha nem lesz művész, aki nem keringőzött a halállal.