Kurt Vonnegut

Az vagy, akinek mutatod magad, ezért vigyázz, kinek látszol. 

A szeretetet nem keresi az ember, hanem találja. Véleményem szerint ostobaság kutatni utána, meg aztán igen gyakran ártalmas is. Szívből kívánom, bárcsak mindazok, akik a közhit szerint szeretni tartoznak egymást, így szólnának egymáshoz két pofon között: - Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet.

A lehető legközelebb akarok maradni a peremhez, anélkül, hogy túlbuknék rajta. Onnan sok olyasmit lehet látni, amit középről nem.

A megfeszített Föld bolygó, ha megtalálná hangját, és értené az iróniát, akár azt is mondhatná arról, ahogy tönkretesszük: "Bocsásd meg nekik, Atyám, Nem tudják, mit cselekszenek."
Az irónia az lenne, hogy tudjuk, mit teszünk.

A képzeletáramkör úgy van kialakítva, hogy a legminimálisabb ingerre is reagáljon. A könyvek alapvetően huszonhat fonetikai jelből, tíz számjegyből és körülbelül nyolc írásjelből állnak - az emberek pedig megnézik ezeket, és látják maguk előtt a Vezúv kitörését vagy a waterloo-i csatát.

Az ember olyan csimpánz, aki seggrészeg lesz a hatalomtól.

A humor egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunk­tól az élet nehézségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat. Az ember a végén belefárad, a hírek továbbra is szörnyűek, és a humor is megszűnik működni. Mark Twain is rettenetesnek találta az életet, de a vicceivel kordában tartotta ezt a rettenetet.

Avégből születtünk erre a világra, hogy lopjuk a napot. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!

Nem számít, milyen korrupttá, kapzsivá és szívtelenné válhat a kormányunk, a gazdaságunk, a médiánk és a vallási és jótékonysági intézményrendszerünk, a zene akkor is csodá­latos lesz.

Azt hiszik, az arabok ostobák? Hiszen tőlük kaptuk a számainkat! Próbáljanak csak meg elosztani egymással két nagy római számot.

A háborús történetek elmesélésének egyik leghatásosabb módja az, hogy nem meséljük el. A civilek ilyenkor kénytelenek mindenféle hőstetteket elképzelni.

Még a legegyszerűbb viccek is apró félelmeken alapulnak, mint például a "Mi az a fehér a madárszarban?" kérdés. Akinek felteszik ezt a kérdést, egy pillanatra berezel, hogy valami hülyeséget válaszol - mint amikor felszólították az iskolában. Amikor viszont meghallja a választ - "Az is madárszar" -, nevetéssel űzi el ezt az önkéntelen félelmet. Megnyugszik - végső soron nem őt akarták próbára tenni.