Kordos Szabolcs

Egy jó főszakács egyszerre remek építési brigádvezető, álmodozó művész, fifikás beszerző, monotóniát jól bíró mesterember és főnixmadárként megújuló alkotó. Ezzel szemben egy pincér profi fejszámoló és az emberi kapcsolatok laza kuszálója.

Naponta egy őrült vendég a világ legtermészetesebb dolga. Ellenben ha naponta tíz hülyével van dolgod, akkor te szúrtál el valamit.

Ez az intelligencia legjobb fokmérője: akinek van humora, buta már nem lehet.

A politikát is emberek művelik, olyanok, mint mi, csak ügyesebben lopnak. Amit a tévében látunk tőlük, az pusztán a show része, amúgy vígan elbeszélgetnek egymással, talán még a másik vállát is meglapogatják időnként.

A feltűnésre nem a "tapasztalt hírességek" vágynak, hanem a hirtelen feltűnt percemberek, akik az ismeretlenségből jönnek, és általában oda is térnek vissza. Legbelül valószínűleg ők is tudják, csak rövid idejük van arra, hogy kiélvezzék a népszerűséggel járó előnyöket, ezért amikor lehetőségük adódik, a lehető legnagyobb közönség előtt produkálják magukat.

Bár az amerikaiak hirdetik, hogy ők a legindividualistább nép e földtekén, szerintem mi is jó eséllyel pályázhatunk a címre. Elvárjuk, hogy a körülmények alkalmazkodjanak az elvárásainkhoz, mi semmihez és senkihez nem vagyunk képesek alkalmazkodni.

Egy értelmes ember képes arra, hogy átálljon a fogadó ország tempójára. Ha folyamatosan lázadunk, és a megváltoztathatatlant akarjuk megváltoztatni, a saját utazásunkat tesszük tönkre. Ennek semmi értelme: inkább élvezzük azt, ha egy másik kultúrába csöppentünk, és engedjük, hogy az elringasson lassú, vagy éppen felgyorsult életével, különös illataival, zajaival.

Tizenkét nap után jön el a holtpont. Az emberek ennyi ideig képesek az alkalmazkodásra, ezt követően követelik a szabadságukat, és minden apró konfliktus hatalmassá dagad. Elkezdődik a hibák keresése, egymás furkálása.

Az utazás lényege a környezetváltozás, ám vannak, akik nem tudják átlépni saját küszöbüket.

Egy bizonyos intelligenciaszint alatt nem éri meg emberekkel foglalkozni, mert egyszerűen képtelenek összetetten látni a világot. Amit az ösztönük sugall, arra mennek, nem látnak se jobbra, se balra, csak előre.

Azokon a vidékeken, ahol az állatok ritkán találkoznak emberrel, roppant kíváncsivá válnak, előszeretettel szaglásszák, nézegetik a sátrakat. Ahogy mi bámuljuk őket napközben, úgy figyelnek ők bennünket éjszaka.

A legnehezebb utas mindig az, aki nehezen kaparja össze az utazásra valót, talán évekig is spórol arra az egy hétre, aminek épp ezért tökéletesnek kell lennie. Elég egy vártnál gyengébb panoráma, és jön a hiszti; egy kis változás a programban, és itt a világvége. A gazdag utas, aki eljut Afrikáig is, valószínűleg gyakorlott világvándor. Tudja, hogy a harmadik világban nem számíthat svájci pontosságra. Látott már ezt-azt, és nem görcsöl. Inkább felülemelkedik a kényelmetlenségeken.

Egy szürke irodaházban sem annyira nyomasztó és ordító a magány, mint amilyen egyeseknek egy vidám nyaralóhelyen lehet.