Katarina Mazetti

Ha nem turbékol az ember egész nap, mint a moziban, a férfiak rögtön megsértődnek!

Az a rohadt meló, majd minden időt elvesz az ember felnőtt életéből.

Egyik nap még fiatalok vagyunk, balosak, szépek, szexik, kívánjuk egymást, de aztán szétmegy a család, új társak jönnek, új családok, ide-oda költözések, és az élet elrobog mellettünk.

Minél tovább élek, annál kevésbé értem az életet.

A gyerekekkel töltött idő nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés.

Azt mondtad szeretsz Egyetlen rohammal bevetted védtelen határaimat.

A férfiak úgy tekintenek a nő idejére, mint szabad prédára.

A repedésekben felüti fejét a gyom fenyegető határidők szorításában tengetjük sivár egyhangú életünk.

A szürke hazugságokat a legnehezebb felfedezni az alkonyati hazugságokat a puhán hízelgő "gyere a tiéd vagyok" hazugságokat beléd furakodnak lerakják tojásaikat s hatalmas vak bizalmadból nem marad más csak a héj.

Mikor léphettük át a keskeny mezsgyét a "korai még" és a "már késő" között?

A szelet megfordítani nem lehet a lehullt lombot visszaakasztani nem lehet a letört ág nem hoz több virágot.

Ki hagyta rám telepedni a magányt Engedte hogy kikészítsen és időmet rabolja Hogy mozoghat ilyen otthonosan nálam Komisz undok magány Szürke hártyát von a tapétákra S a halál gondolatát tömködi a magába záruló csöndbe Hangokkal füstölöm ki onnan De mihelyt elhalnak a lépések a lépcsőházban Újra a hall szőnyegén hever vigyorog Mint egy elfeledett ruhadarab ami senkinek nem kell.

A vacak kis életemmel piszmogok szortírozom az érzéseket nagyság és szín szerint az emlékeket dobozolom légmentesen kiszellőztetem a neurózisokat és barátságszalagot kötök.

Ideje összekaparni magam eltakarítani a romokat kimustrálni az ócska álmokat és lejárt szavatosságú szenvedélyeket új borzongások kellenek!

Mi lenne ha kivenném a régi fájdalmakat a szekrényből hátha ki lehet már dobni őket vagy felhasználni egyszerűbb feladatokra.