Illyés Gyula

Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba és számolatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletét, derűjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyogványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű okból, hogy Magyarországon arrafelé nyugszik legkésőbb a nap.

A hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.

Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki a puszták levegőjét elhagyja, különben elpusztul az új környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újra vissza akar jutni.

A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás.

A pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül; képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják tízezer holdas darabokban.

Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek frissen hajlik.

Egy néprétegnek nem épp az a jellemző sajátsága, hogy ellentétekből van összegyúrva? Ezért nem ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell minden oldalról megkerülni.

A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép. A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, hanem meglátszik még a tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja a fejét, hogy örökségből, szinte vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az.

Nemcsak a korosodó szomszédasszonyok szenvedélye beleártani magukat mások dolgaiba. Szeretünk mi magunk is beavatkozni embertársaink sorsába. Vannak aztán, akik valósággal hivatásnak érzik ezt a hajlamukat. Igyekeznek olyan formába önteni, hogy ezt a beavatkozást mások számára elviselhetővé, sőt élvezetessé tegyék. Óriási erőfeszítéssel szem-, fül- és elmegyönyörködtető, szívszorító műveket állítanak elő, hogy egy alkalmas pillanatban az elragadtatott figyelőt váratlanul vállon ragadják: "Du musst dein Leben ändern!" - Másképp kell élned!

Kevés ez az egy életem? De hisz mióta veled élek, át lehet lépnem egy másikba, tiédbe is. Szép másvilágom! Búmat felező, minden örömöm megkétszerező!

Az ember inget, szeretőt, Hitet is válthat, csak reményt nem, Az ifjúságét a szivében, Mely férfivá avatta őt. De mi is volt az én reményem?

Amely népen belül gyűlölet munkál, ott mindenki: a gyűlölködők és a gyűlöletet elszenvedő is szolga marad.

Magányba zár, fojt, fáj a szépség, ha nem együtt látom veled.
Nem érzed, amit én - ez is fáj; semmi se jó már nélküled. Szeretném a szivembe tenni lüktető, élő szivedet.

Harc előtt mindig magammal kell megütköznöm.

A mocsarakat lecsapolják, az erdőket kitépik. A léleknek azonban mélyebbek a gyökerei, az még ellenáll.