Gerlóczy Márton

Ahogy idősebb lesz az ember, azok a képi és érzelmi elemek, melyeket kicsomagolni kíván, egyre tágabb értelmezést nyernek, a körülöttünk zajló élet látványa kiteljesedik, az okok világosabban mutatják a mögötte fortyogó létezést, feltárul a sokezer elemre bontható világ, egy emberi élet születéstől halálig követhető tragikomédiája.

Senki vagyok, és szerény véleményem szerint bármit teszek, az is maradok, akárcsak minden ember ezen a planétán, aki úgy gondolja, értelmet kell keresni, vagy értelmetlenségeket definiálni.

Ha az ember jó társaságban tanulhat, ahol a tisztelet tanárok és diákok között kölcsönös, úgy élvezheti munkáját.

A nyarat (...) a gyerek úgy él(i) meg, mintha elszabadulna a földtől, az élete mintha minden évben elkezdődne, és aztán újra meg újra vége szakadna, és a gyerek mindig a nyarat keresi a hétköznapokban, úgy próbál játszani az öröklakásban és az iskolaudvaron, mintha a nagyszülők kertjében lenne, sütné a nap, és horzsolások díszelegnének lefehéredett testén, a nyár az elem, a remény, ami eljön minden évben.

Csak olyasmire mondja az ember, hogy megbánta, aminek következményei befolyásolják az életét, vagy másokét, s ami lelkiismeret-furdalást hoz ki belőle.

Azok beszélnek pozitív gondolkodásról, akik ebben találták meg az egyetlen pozitív gondolatot az életben.

Csak a nagyon szegények és a nagyon gazdagok hisznek a szerencsében. Mindkét csoport tudja, hogy ennél több már biztosan nem jár neki.

Nincs tökmindegy, ha nincs semmi, és a mai az egy ilyen nap.

A végén mindig kiderül, hogy bár mindenki úgy gondolja, tudatát módosító szerek hatása alatt fergeteges agyi intenzitás és megmagyarázhatatlan transzcendentális erők mozgósítják, józanul belátja, hogy ez a szanaszét élvezett megvilágosodás nem több, mint a koncentrációs kihagyás önállósodása, ingyenjegy a saját világunkba, amely ugyan józanul még színesebben pompázna előttünk, de hát minden ember legnagyobb ellensége a saját gátláscsomagja, következésképpen kiváltója, a környezete.

Ezt az emberhez szériatartozékként létrehozott élvezeti cikket, a melankóliát elviselhetetlennek tartom, amikor belebambulok a múltba, jelenbe, képtelen vagyok felismerni, hogy igenis szép és használható millió egy jelenség, forma és hangulat. Most már tudom, hogyan kell átvészelni, hiszen hazudni magamnak sokkalta szánalmasabb lenne, pofozgatni az arcom, hogy de hát nézd, édes fiam, ott van ő, meg az meg ez. Szépen kivárom a végét és megpróbálok csukott szemmel kiülni életem szakadékának peremére, nehogy lássam, mi van az erdőmben, mert még leugornék érzékcsalódni egyet.

Én nem leszek és soha nem is voltam depressziós attól, hogy szerencsétlenek közt élek. Nem lázadtam és nem bosszultam meg semmit, értelmetlen lett volna azt gondolnom, hogy én vagyok az, aki bármit megoldhat.

Amit léleknek nevezünk, nem más, mint az emlékek érzékeink által minden pillanatban pergetett filmje.