Gerlóczy Márton

Én csak rosszat látok, mindenhol, mindenben csak a rosszat. Nem hiszek semmiben, rettegek, félek, és állandóan nyomaszt ez a stabilan instabil állapot.

Elpusztulok sértődötten, úgy loccsanok szét részecskéimre, mint egy földre hulló könnycsepp. És mindez születés számomra, nem fájdalom. Nem félelem. Valami, amire megfelelő szót keresnék, de nincsen. Állandó kilátás a kilátástalanságra.

Az élet ott kezdődhet, ahol a magány véget ér.

Vannak emberek, akik attól még, hogy rövid az élet, nagyon is tudják élvezni, mások meg épp ettől válnak görcsössé, és vannak, akiket mindez nem foglalkoztat.

Az alkoholisták azért isznak, mert nem bírják elviselni, ha a nap végén tisztán látják az életüket, a hibáikat, a gyengeségeiket. Mindazt, amit sehogy se képesek megoldani az életükben.

Nem boldogtalanok vagyunk mi, hanem gyengék. (...) Úgy neveltek minket, hogy higgyünk magunkban, de közben nem mutatták meg az irányt.

Van értelem, mert érzem, hogy félek, és ez a félelem maga az élet, amelyet díszcsomagolásban kínálunk egymásnak, hogy ne kelljen szembenézni valódi természetével, hiszen az élet nem hazudhat, hazudni csak az ember tud.

Csupán azért engedem be a (...) bánatot, mert már annyira magányos vagyok, hogy egyedül őt találom érdekes beszélgetőtársnak. (...) Olyanok vagyunk, mint fenyőerdő közepén a fűzfa, valami ostoba madár csőréből estünk ki még magkorunkban, és nem volt senki, aki megkeressen, hogy betömje velünk egy fióka száját. Beleszülettünk egy fenyőerdő szúrós és igazságtalan bioszférájába, ahol mindenáron meg akarnak tanítani bennünket szúrni és zöldellni.

Egy lépést sem haladok előre. Állóvizet csepegtetek magam köré, és lubickolok ebben a szeszélyes tóban, amit énnek keresztelek. Minden ember a saját kis szaros érdekei szerint éli vakságát, és végül mindenki azzal a romantikus ábránddal patkol el, hogy talán érdemes volt élni.

Igenis itt kell maradni, meg kell próbálni rendbe rakni a környezetet, ahol élsz, mert ha itt nem sikerül, akkor sehol se. Én ezt fogom tenni. És tudod miért?... Mert szépnek látni könnyű a világot, szarnak talán még könnyebb, de olyannak látni, amilyen valójában, az az igazi feladat.

A tél börtön. Minden évben lesittelnek minket. Hagyni kell. Győzni kell.

Ha az ember idegennel találkozik, az első együtt töltött percek mindig bizakodásra adnak okot. Egy úton haladunk. Miénk ez az út. Óvjuk egymást. Aztán jön az első kereszteződés. És még egy. És egyre több. Mint a házasságban.

Az ember csakis otthon lehet biztonságban. Ezt gyermekkorom óta tudom. Akkor sem szerettem az emberek társaságát, és különösebben most sem kedvelem. Normális ember kizárólag a nők miatt teszi ki a lábát a házból. Hogy találjon egy olyan nőt, aki ugyanígy gondolkodik, vagy akivel el lehet viselni az őrülteket, ha mégis kimegyünk a házból.

Az, hogy elmebetegek laknak a házamban, vagy elmebetegek házában lakom, csak nézőpont és lelkiállapot kérdése.