Gabriel García Márquez

Az a hamutömeg, ami a szíve volt, s amely a mindennapos valóság legkeményebb csapásait is állta, a sajdító emlékezés első fuvallatára összeomlott.

Minél áttetszőbb az írás, annál láthatóbbá válik a költészet.

A nők valami külön észbeli adottság alapján, ami csak az övék, úgy tudnak elsiklani a valóság zátonyai mellett, hogy nem szenvednek hajótörést.

A hitetlenség erősebb a hitnél, mert az érzékekre támaszkodik.

A rajtunk most átvonuló zivatar annak előjele, hogy egünk nemsokára kiderül, s jobb napokat fogunk látni, mert lehetetlen, hogy akár a baj, akár a jó örökké tartson, s ebből az következik, hogy mivel a baj már soká tart, a jónak közel kell lennie.

A nyelvek zabadon kószálnak mindenfelé, összekeverednek és összezilálódnak, és elkerülhetetlen sorsuk felé rohannak, mely egyetlen, globális nyelvbe akarja kényszeríteni őket.

Azt hiszem, mindnyájunk élete jobb lenne, ha mindig ott lenne egy könyv mindegyikünk hátizsákjában.

Ha egy gyerek elé egy csomó játékot teszünk, különféle játékokat, végül is egy mellett fog megmaradni, és az államnak az lenne a kötelessége, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek közt ez a játék végleg megmarad a gyereknek. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a boldogság és a hosszú élet titka. Hogy mindenki úgy éljen, hogy csak azt csinálja, amit szeret, a bölcsőtől a sírig.

Az a növekvő gyanú, hogy a naprendszernek ez az egyetlen helye, ahol az élet csodálatos kalandjára lehetőség nyílt, a felé az elkeserítő következtetés felé vonszol minket irgalmatlanul, hogy a fegyverkezés szembemegy az értelemmel.

Minden ember, a gyerekeket is beleértve, egy körülbelül négy tonna dinamittal töltött hordón ül, amelyeknek együttes felrobbanása tizenkétszer tudná kiirtani a földi élet minden nyomát.

A forradalom is kulturális mű, a teremtő elhivatottság és tehetség legteljesebb megnyilvánulása, mely okot ad arra, de meg is követeli tőlünk, hogy mélységesen higgyünk a jövőben.

A kultúra minden alkotótevékenység összegző ereje: az emberi értelem társadalmi hasznosítása.

Az a gondolat, hogy a tudomány csak a tudósokra tartozik, olyan tudományellenes, mint amilyen költészetellenes azt állítani, hogy a költészet csak a költőkre tartozik.

A kifürkészhetetlen véletlen játékszerei vagyunk, és az egyetlen és elkeserítő jutalom, ami ezért valakinek jár, általában és legtöbbször az, hogy meg sem értik, és el is felejtik.