Gabriel García Márquez

Tudományos szemmel nézve fel se lehet (...) fogni, hogy két ember, aki alig ismeri egymást, akik nem állnak egymással rokonságban, akiknek különböző a természetük, különböző a műveltségük, sőt még a szemük is, egyik napról a másikra kénytelenek legyenek tudomásul venni, hogy együtt élnek, hogy egy ágyban alszanak, hogy összekötnek két sorsot, ami talán külön-külön egészen más irányba tartana.

Az asszonyok tízévi házasság után hetenként háromszor menstruálnak.

Az embernek két felesége kéne hogy legyen: az egyik a szerelemre, a másik meg arra, hogy felvarrja a gombokat.

A társas életben a rettegést kell leküzdenünk, a házaséletben pedig az unalmat.

Semmitől se lehet úgy megkönnyebbülni, mint ha jól kisírja magát az ember.

Az ember abból jön rá, hogy öregszik, ha elkezd hasonlítani az apjára.

Nem vagyok gazdag (...): én egy szegény ember vagyok, akinek sok pénze van, és a kettő nem ugyanaz.

Idegen nyelvet akkor kell tudni, ha az ember el akar adni valamit (...). De ha az ember vesz valamit, akkor mindenki megérti.

Nincs a világon szégyenletesebb és megalázóbb dolog, mint a visszautasítás.

Semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet.

Ha most meghalok (...), alig fogsz rám emlékezni, amikor annyi idős leszel, mint amennyi most én vagyok.

Az ember gyorsabban öregszik a fényképein, mint az életben.

A jó írót nem azon lehet lemérni, hogy mit tesz közzé, hanem inkább azon, hogy mit tép össze.

Az asszony számára is elérkezett a pillanat, amikor föl kell tennie magának a kérdést, egész női méltóságával és öntudatával, elfojthatatlan életkedvével, hogy mihez kezdjen a szerelemmel, amely gazdátlanul maradt benne.

Miközben a regényalakot formáltam, egyre jobban megkedveltem benne az embert, és nem volt okom megölni őt, mert rájöttem, hogy egy komoly író nem ölhet meg egy regényalakot, ha nincs rá meggyőző oka.