Feldmár András

Akkor vagy otthon, amikor nincsenek elvárások, amikor az lehetsz, aki vagy. És a másik örömet lel benned, nem akar megváltoztatni, és nem kritizál, hanem örül neked úgy, ahogy vagy.

Nem azért születünk meg, mert annyira ki akarunk jönni a világba, hanem azért, mert úgy érezzük, belehalunk, ha benn maradunk.

Amíg az ember a félelmeit használja a döntéseihez, tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben indul el egyáltalán valami felé, amikor elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis a vágyait kövesse.

Ha el akarjuk kerülni azt, amitől a legjobban félünk, unalmas lesz az életünk. Ez az ára.

Ha felébredek, és egy börtönben találom magam, de észreveszem a nyitott ajtót, akkor nem kell tökölni azon, hogyan kerültem oda. Azonnal ki kell sétálni onnan, és kész. Szerintem, ha bármi rosszat teszünk, lopunk, hazudunk, megcsaljuk az embereket, de elhatározzuk, hogy ezt többé nem tesszük, akkor a világ és az istenek is azonnal megbocsátanak.

Az egyik legnagyobb tragédia az ember életében az, amikor testvére születik. Azért, mert abban a pillanatban elveszti a királyságát vagy a királynőségét. Leginkább ahhoz hasonlítható, amikor egyszer csak az egyik fél behoz egy szeretőt a házasságba.

A félelem olyan, mint az időjárás. Csak azért, mert esik az eső vagy havazik, én nem mondom le a látogatást, ha már megígértem. Felöltözök, és már indulok is hozzád, akár esik, akár fúj. Meg lehet tanulni, hogy azt fogom csinálni, amit én akarok, még akkor is, ha félek, rettegek vagy hányingerem támad.

A traumát gyakran nem csak az okozza, ami történt, hanem az, hogy soha nem lehetett beszélni róla. Titokban kellett tartani, még gondolkodni sem lehetett róla, ezért nem lehetett megemészteni.

Nincsenek izmok a megbocsátásra. Nem lehet elhatározni, nem lehet akarattal megbocsátani valakinek. Tehetsz úgy, mondhatod azt, hogy megbocsátasz, de a szívedből nem fog eltűnni a megbántottság.

Előbb lehet elfelejteni, mint megbocsátani valamit.

Ha egy reggel az ember felébred, és észreveszi, hogy a szívéből eltűnt a düh, eltűnt a sérelem, akkor szerintem hálás lehet. Akkor a világmindenség megengedte, hogy megbocsásson.

Képzeld el, hogy este, lefekvéskor, a halál odaül az ágyad szélére, és azt mondja, eljött érted. Vajon lelkesen megfogod-e a kezét, ha hív, és örülsz-e neki, hogy megment mindentől, amiben élsz? Szívesen elmennél vele? Ha igen, ez azt jelenti, hogy nincs túl nagy életkedved. Vagy alkudozni kezdesz (...), hogy mit tehetnél még egy kis extra időért? Felajánlanád, hogy sakkozzatok, birkózzatok vagy szkanderezzetek, és ha nyersz, akkor még élhetsz tíz évet? Mennyire erős érveket tudnál felhozni, hogy meggyőzd a halált, tíz év múlva jöjjön vissza érted? Ha gyorsan lejátszod a fejedben, hogyan viselkednél a halállal, az jó mércéje az életkedvednek.

Amikor becsapnak vagy megcsalnak, az mindig meglepetés, rettenetes meglepetés. Mert azután az ember azt hiszi, hogy mindenfajta előzmény nélkül, bármikor megtörténhet a legrosszabb. A derült égből jöhet egy villámcsapás.

Ha őrültnek, pszichotikusnak vagy skizofrénnek adod ki magad, biztos, hogy senki sem számíthat rád, senki sem akarhat tőled semmit. Ez nagyon okos reakció a zsarnokságra. Ha őrült vagy, akkor nem tudsz engedelmeskedni; ha őrült vagy, akkor szabad vagy. De nagy árat kell fizetni ezért a szabadságért, mert telepumpálnak mindenféle mérgekkel, rosszul bánnak veled, semmit sem határozhatsz meg, mások döntenek helyetted, és a legtöbbször nem szeretettel kezelnek. Szóval, én magam biztosan soha nem választanám ezt az utat.

Abban a pillanatban, amikor az ember el meri ismerni egy valódi vágyát, már van miért élnie.