Feldmár András

A bizonyosság csak egy hangtónus. Az életben nincs bizonyosság.

Annyira ijesztő rájönni, hogy senki sem tud semmit, hogy örülünk, ha valaki eljátssza, hogy ő tudja. Mert akkor gyerekek maradhatunk, és életünk végéig azt hallucináljuk, hogy még vannak felnőttek. Akkor nekem nem kell tudni semmit, majd a felnőtt tudja, majd a pszichiáter tudja, majd a professzor tudja, majd a tanár tudja.

Az is egy hülyeség, amikor valaki végre valahára kiböki, mit akar, én meg megcsinálom, és akkor azt mondja, nem ér, mert csak azért csináltam meg, mert mondta. Azt mondja, úgy kellene megcsinálnom, hogy neki ne is kelljen mondani. Mintha ki tudnám találni a gondolatát! Hát akkor kész, vége, elszégyellem magam, és menekülök. Vége a kapcsolatunknak.

Minden gyerek őszinte egy darabig, amíg meg nem tanulja, hogy bajba kerülhet miatta. Mi tanítjuk meg hazudni a gyerekeket, mi tanítjuk meg arra, nehogy kibökjék, mit akarnak. Egyszerűen: megszégyenítjük őket azért, amit kimondanak. Te vaníliafagylaltot akarsz? Most? Hát hülye vagy? Ennyi, kész. A lényeg nem az, hogy a gyerek valami mást akar, és meg kell tanulnia, hogy este kilenckor nem szabad vaníliafagylaltot kérni, hanem az, hogy megtanulja: minden szívéből eredő vágyat el kell dugni.

Minden gyerek őszinte és spontán. Az a pillanat, amikor a gyerek mondani akar valamit, és megállítja magát, a legtragikusabb egy ember életében. Onnantól már vigyáz, már tudja, hogy büntetik őt azért, mert igazat mond. Azontúl már azt mondja, amit a másik akar, nem azt, ami belőle jön.

Nagyon kell vigyázni, hogy az ember mit mond. Főleg önmagának, nem csak másoknak. Elsősorban magamnak ígérek. Te csak onnan tudod, hogy ígérek neked valamit, hogy elmondom neked, mit ígértem magamnak. Ha csak neked ígérem meg, de magamnak nem, abból nem sok jó származik.

A vágyaink hierarchiába vannak szervezve. Vannak fontos vágyak, kevésbé fontosak, és egyáltalán nem fontosak. Erre a hierarchiára nagyon kell vigyázni. Ha teljesítek egy magas szintű vágyat, és elhanyagolok egy kevésbé fontosat, akkor semmi baj. Felelős vagyok, minden rendben. De ha egy fontos vágyat elhanyagolok, mert egy kevésbé fontos vágyat teljesítek, azt hanyagságnak hívják.

Akkor van vége a terápiának, ha a páciens el tudja mondani az élettörténetét úgy, hogy az már nem zaklatja fel. Ő már nem sír, de mindenki más zokog, aki hallja. Egyek vagyunk, nem igazságos, hogy ő cipelje azt a sok fájdalmat egyedül.

Szerintem semmilyen érv nem szól amellett, hogy az ember az értelmét vagy az eszét használja ahelyett, hogy az érzelmeit használná. Úgy gondolom, hogy ha egy ember hülyén gondolkodik, az hülye az érzelmeiben is. Néha pedig az érzelem sokkal mélyebb intelligenciától származik, mint az értelem.

Oda kell figyelni, amikor jön egy nagyon erős energia, ami nem tartozik a jelen pillanathoz. Nem lehet csak legyinteni rá, hogy ezzel nem foglalkozom, mert olyan erős, hogy az ember kész elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen csak emlék. Egy olyan emlék, amit nem tudott megemészteni. Akkor találni kell egy emberi társaságot, egy olyan valakit, aki szeretettel tud a karjaiban tartani, amíg te megemészted azt, ami már évtizedek óta megülte a gyomrodat, és bántotta a lelkedet.

Az én szempontomból csak az a fontos, hogy én hogyan érzem magam a másik társaságában. Ha bánt engem, miért vesztegessek időt arra, hogy miért bánt? Nem akarom, hogy bántson, és kész. Nem akarom, hogy bárkit is bántson. Engem nem érdekel, miért teszi. Ha meg akarod érteni az okát, odaragasztod magad a helyzetbe, felelősséget vállalsz valakiért, aki nem a te felelősséged. Ahelyett, hogy keresnél magadnak valaki mást, aki már úgy viselkedik, ahogy te szeretnéd, ahogy neked is jó. Akiről nem kell gondoskodni, hanem esetleg gondoskodik rólad. Rövid az élet. Ha valaki bánt engem, akkor miért próbáljam megváltoztatni?

Egyetlen dolog, ami megválthat minket, az a szeretet. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, a szeretet vírusának afféle járványszerű sokszorozására van szükség. Ha a szeretetből nem lesz járvány, akkor beledöglünk. Mert ami megöl minket, az a hatalom. Azért nem lehet beszélgetni, mert senki nem akarja, hogy az igazság meggyőzze őt. És akkor ahelyett, hogy addig beszélgessünk, amíg a valóság meg nem mutatja magát mindkettőnknek, ami túl sokáig tart - ehelyett hogy ha nekem van hatalmam, akkor nem kell veled beszélgetnem, akkor csak azt mondom, hogy ez van, és ha nem egyezel bele, akkor megbüntetlek, akkor menj a francba.

Szerintem senki sem normális. Kívülről soha nem lehet tudni, miért csinál valaki valamit. Két ember csinálhatja pontosan ugyanazt, és lehet az egyik helyes, a másik meg nem. Az egyetlen irányadó az lehet, hogy az ember megkérdezi magától, hogy amit tesz, azt tényleg szeretetből csinálja-e, vagy félelemből. Amit az ember félelemből tesz, az hasztalan. Amit az ember szeretetből tesz, az hasznos.

Szerintem a normális ember - aki a közösséggel együtt tud lenni, aki nem őrült - állandóan kételkedik. Az őrültek soha nem kételkednek. Aki biztos valamiben, az az őrült.