Feldmár András

Amikor az ember kifelé kezd figyelni, s talál valamit, ami érdekli őt a világban, abban a pillanatban jobban érzi magát.

Az élet olyan rövid, hogy ki kell fejlesztenünk azt az intuíciót, ami megsúgja, hogy kivel és mivel érdemes foglalkozni, valamint kivel és mivel nem.

Ha valaki egyedül van, és azt mondja, hogy nem szeretne egyedül lenni, az nem mond igazat. Az ember azért van egyedül, mert nem akarja, hogy valaki kihasználja.

Azt hiszem, hogy amikor az emberrel rettenetes dolog történik, akkor vagy belehal, vagy megtanul valamit.

Nagyon furák vagyunk mi, emberek: amikor látunk valakit, aki valami olyat csinál, amit nem értünk, vagy azt szeretnénk, hogy inkább ne csinálja, akkor azt mondjuk rá, hogy beteg. És az illető ezt még el is hiszi nekünk.

A filozófia a csalódásból ered. Mert a csalódás olyan fájdalmas, hogy könyveket kell írni és olvasni ahhoz, hogy az ember valahogy megértse, miről szól, hogy az ember a sírás helyett inkább énekeljen vagy gondolkozzék...

Ha én egyedül vagyok, magamra vagyok hagyatva, akkor még gondolkodni sem tudok rendesen. Ha viszont együtt vagyok valakivel, aki figyel rám, akivel meg lehet beszélni azt, ami érdekel engem, az igenis számít. És nem kell feleleteket adnia, nem kell tanácsolnia dolgokat - ez nem erről szól. Az is egy definíciója a szeretetnek: hogy semmit nem fogok csinálni. Hogy veled leszek, de nem foglak semmire kényszeríteni.

Brodszkij mondta egyszer érettségiző diákoknak, hogy minden gonoszság akkor kezdődik, amikor az egyik ember összehasonlítja magát a másikkal. Általános emberi hiba, hogy a dolgok közötti különbség érzékelését követően azonnal minősítünk. Véleményünk van. Észreveszünk egy különbséget, és azonnal megkérdezzük önmagunktól, hogy melyik jobb, nem tudjuk elfogadni, hogy csak más. Önmagunkat is állandóan összehasonlítjuk másokkal és minősítjük.

Az élethez egyébként hatalmas bátorság kell. Ha minden kockázatot bevállalva teljesen beledobom magamat az életembe, ha van bátorságom élni, dolgozni, tanulni, játszani, akkor nincs kapacitásom a gonoszságra. Az egyik alapfeltétele az irigységnek az, hogy az ember nem dolgozik, nem tanul, nem él, csak egyszerűen megáll, és nézi azokat, akik szerinte élnek. Amikor ezt a nézői álláspontot felveszi valaki, akkor kezdődik a baj. Akitől megvonják, vagy aki megvonja a lehetőséget, hogy a képességeit, érdeklődését, tehetségét kibontakoztassa ott és akkor, ahol és amikor akarja, az veszélyeztetett és veszedelmes lesz.

Minden állat boldogtalan, ha fogolyként tartják. Ha egy állat nem tudja azt csinálni, amit akarna, és olyan dolgokat kell csinálnia, amiket nem akar, akkor boldogtalan lesz. Mi is azok vagyunk. Nekem tehát nem arra kell hatalom, hogy más emberek fölött legyen hatalmam, hanem arra kell hatalom, hogy ne kelljen olyan dolgokat csinálnom, amiket én nem akarok, és azt csinálhassam, amit akarok. Van annak egy tudománya és egy művészete, hogy hogyan szerezzen és tartson meg az ember éppen elég hatalmat arra, hogy úgy élhessen, ahogy akar.

Nagyon nehéz, ha az ember átél valamit úgy, hogy nem engedik meg neki, hogy az érzéseit kifejezze. Ez olyan, mint egy megfagyott pillanat. Évtizedek múlhatnak el, és az a megfagyott pillanat mindig ott lesz. Valami történik majd, ha kiolvad. Ezt meg lehet érezni, és utána tovább lehet lépni. Addig, amíg ott van fagyottan, olyan, mintha az ember le lenne szögezve valahova.

Sok rákos beteggel dolgoztam, és nagyon szomorú dolog, de gyakran úgy rémlett nekem, hogy olyan ez, mint amikor valaki elhatározza az ötvenedik emeleten, hogy kiugrik az ablakon, hogy elege van az életből, fölösleges már élni. Tehát kiugrik az ötvenedik emeleten, és elkezd zuhanni. De mondjuk, a huszonötödik emeletnél azt mondja, hogy jaj, mégis élni akarok! Ez az, amikor az orvosok azt mondják, hogy rákos vagy. Én ott a huszonötödik emeletnél kezdek esni velük, és akkor beszélgetünk. Esetleg lelassul az ember, és esetleg bele tud valamibe kapaszkodni a tizedik emeletnél, és akkor ott tud lógni egy kicsit. De néha már akkora a lendület, hogy senki sem tudja elkapni. Hogyha az ötödik emeletnél jön rá, hogy jaj, nem akartam meghalni, hát akkor már túl késő.

Az igazi barát hajthatatlanul és kérlelhetetlenül arra bátorítja az embert, hogy reszkírozzon, hogy kockáztassa saját magát, és még az elviselhetetlent is elviselje. Mert csak akkor érti meg az ember, hogy mi az, ami benne elpusztíthatatlan, hogyha sokat szenved.