Elizabeth M. Gilbert

A művészet gyötrelmes teher és csodálatos kiváltság. A felsőbb hatalom csak a legjátékosabb állapotunkban tud végre kezdeni velünk valamit. (...) Úgyhogy nyugodj le szépen, és menj vissza dolgozni. Rendben? A benned rejlő kincsek remélik, hogy igent mondasz.

Sosem bírtunk elszakadni egymástól teljesen. Néha úgy éreztem, mindent feláldoznék a szerelméért, máskor meg éppen ellenkezőleg, a lehető legmesszebb akartam kerülni tőle, annak reményében, hogy akkor sikerül majd lenyugodnom és visszakapnom a lelki békémet.

Előfordul, hogy néha az ember úgy vész el a kétségbeesés erdejében, hogy egy darabig észre sem veszi: eltévedt. Ameddig csak lehet, győzködi magát, hogy csak néhány lépésnyire tért le az ösvényről, bármikor visszatalálhat rá. Aztán újra és újra leszáll az éj, és fogalma sincs, hol van, merre jár. Ekkor már be kell ismernie: olyan messze kóborolt a kijelölt úttól, hogy már azt sem tudja, melyik irányban kel fel a nap.

Elhagytam a férjem. Mikor végre meghoztam ezt a döntést, azt hittem, túl vagyok a nehezén. Ez is csak azt mutatja, milyen keveset tudtam a válásról.

Ezentúl ne a fejével próbálja megérteni a világot, hanem a szívével. Ily módon megismerheti Istent.

Úgy galoppozunk az életen keresztül, mint a cirkuszi mutatványosok, akik két, egymás mellett száguldó lovon egyensúlyoznak - egyik lábunk a "sorsnak" nevezett lovon pihen, míg a másik a "szabad akarat" lován. A kérdés, amit naponta fel kell tenned magadnak: "melyik melyik?". Melyik az a ló, amelyik miatt nem kéne aggódnom, hiszen nem én irányítom, és melyik az, amelyiket minden erőfeszítésemet bevetve kell kormányoznom?

Hosszú évekig számtalan különféle módszert bevetve hajszoltam a boldogságot, és a közben felhalmozott rengeteg szerzemény és eredmény a végén teljesen tönkretett. Az élet, ha túlzottan hajszolod, végül a sírba visz. Az idő, ha üldözöd, pont úgy fog viselkedni, mint egy bűnöző: mindig is egy megyével vagy egy szobányival előtted jár, megváltoztatja a nevét és a hajszínét, csak hogy egérutat nyerjen, épp amikor az új letartóztatási paranccsal a kezedben belépsz a motel előcsarnokába, ő kioson a hátsó ajtón, csak egy égő cigarettavéget hagyva a hamutartóban, hogy cukkoljon. Valamikor meg kell állnod, mert az idő nem fog. Be kell ismerned, képtelen vagy fülön csípni. Arra is rá kell jönnöd, hogy nem is ez a feladatod. Egy bizonyos ponton túl (...), fel kell adnod az üldözést, meg kell állnod, és hagynod kell, hogy a boldogság rád találjon.

Az emberiség nagy részének a szemét annyira belepte az illúzió pora, hogy soha nem lesz képes megpillantani az igazságot, bárki próbál is meg segíteni neki.

Az élet néha túl nehéz, hogy egyedül legyünk, és néha túl jó, hogy egyedül éljük át.

Egyedül voltam. De mégsem teljesen egyedül. Körülölelt valami, amit csak a csend egy kis szigeteként tudnék jellemezni. A csendnek azon ritka fajtája volt ez, amikor az ember a levegőt sem meri kiereszteni, nehogy elijessze. Tökéletes nyugalom szállt meg. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna ilyen fokú békességet.

Jobb, ha a saját sorsodat éled tökéletlenül, mintha másvalaki életét próbálnád hibátlanul lemásolni.

Az emberek egymás legtökéletesebb tulajdonságaiba szeretnek bele, ami végül is érthető, hisz ki ne szeretné egy másik ember legcsodálatosabb vonásait? Pedig nem ettől döglik a légy. Az igazán nagy csel, hogy el tudjuk-e fogadni a hiányosságokat? Őszintén meg tudjuk-e vizsgálni a partnerünk hibáit, és azt tudjuk-e mondani: "Átlépek rajtuk. Kihozok belőlük valamit."

A szívem kihagyott egy ütemet, aztán megbotlott és hasra esett.

Isten soha nem csap be egy ajtót az orrod előtt anélkül, hogy ki ne nyitna egy csokival teli dobozt és meg ne kínálna belőle.