Edgar Allan Poe

Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.

Jaj, oda szegény, az aranyedény! a szellem a porba kiloccsan... Kongj, gyász-zeném! egy drága lény forog alvilági habokban. Ej, Guy de Vere, te se könnyezel? most ülj tombolva tort! Nézd, kit fed el rút gyászlepel? A kedvesedet, Lenore-t! Őt őrzi ma gyertyaláng, ima, komor ének érte zokog - Ó mondd, ki lehet fenségesebb, mint egy ily ifju halott? Kit nász helyett vár gyászmenet, az kétszeresen halott!

S bús lelkem az árnyékból, mely padlómon szétfolyva jár, Nem szabadul - Soha már!

Még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e.

De szerelmünk több volt, mint soké, Ki nagyobb, mint ő meg én, Okosabb, mint ő meg én S sem az angyalok a felhők felett, Sem az ördögök tenger fenekén Nem tehetik, hogy szívtől a szív, Elváljunk, ő meg én.

Bár volna örök álom életem! S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem Az öröklétnek hozza egy sugára.

Hogy uralkodnék szíveden, Ha a magamé sem szabad?

A bánat - a mult A semmibe hullt...

Most Vihar s Elmúlás borúl, Jelenre, Múltra, konokul, Jövőm ragyogjon énvelem, Szép reménnyel neked s nekem.

Minden, mi van e bús világon, Álomba ködlő furcsa álom.

Vedd még e csókot, édesem! Mostan megyek, elbúcsuzom És ez legyen a búcsuszóm: Igazat mondtál énnekem, Bús álom az én életem...

Holt remények... Fáj az Élet... Éjbe vész a fénysugár... Kár ma élni, kár ma már!

Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen S nem virrad meg - sohasem!

Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve, Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más...

"Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár - Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..." S szólt a Holló: "Soha már!"